Amikor az ember az éjszakai égboltra néz, gyakran elfelejti hogy amit lát, nem csupán csillagok, bolygók, galaxisok távoli fényjátéka, hanem egy olyan világ, amely talán nem is olyan néma, mint hittük. A sötétségben, a milliárdnyi fényév távolság mögött talán nem csak üres kőgolyók és halott planéták keringenek, hanem valami több – valami eleven. A kérdés nem új: egyedül vagyunk? Az viszont egyre valószínűbb, hogy a válasz nem a Mars porában vagy a Vénusz kénes felhőiben, hanem sokkal messzebb, a Naprendszer peremvidékén, a Jupiter hatalmas árnyékában található. Ott, ahol a jeges Európa-hold a lehetséges élet egyik legkomolyabb reménye.
Az Európa első pillantásra zord, kietlen, barátságtalan világ. Felszínét repedezett jégpáncél borítja, amelyet folyamatosan gyűr, hajtogat a Jupiter elképesztő gravitációs ereje. De éppen ez a feszültség, ez a gravitációs csavarás tartja életben a legnagyobb titkot: egy hatalmas, globális óceánt, amely a jég alatt terül el. Egy sós, sötét, hideg víztömeg, amelyben talán soha nem járt fény, de amelyben mégis lehet élet.
Nem intelligens lényekről van szó, nem fejlett civilizációkról, nem világító városokról vagy rejtett antennákról. Hanem egyszerű organizmusokról. Mikroorganizmusokról, amelyek hasonlóak lehetnek azokhoz, amelyeket a Föld mélytengeri kürtőinél, a sarki jégtakarók alatt, vagy a földkéreg repedéseiben élve találtunk. Olyan élőlényekről, amelyek nem igényelnek napfényt, amelyek képesek energiát nyerni kémiai reakciókból, és amelyek élnek – mert képesek alkalmazkodni, szaporodni, fennmaradni.
A NASA Europa Clipper missziója pontosan ezt szeretné kideríteni. A szonda nem landol majd, nem fúr át a jégen, de alaposan megvizsgálja az Európa felszínét, mágneses mezejét, a repedésekből kiáramló gőzöket, és megpróbálja kideríteni, mi rejtőzik a mélyben. Ha találunk bizonyítékot arra, hogy ott valóban folyékony víz van, és abban olyan összetevők, amelyek az élethez szükségesek, akkor a következtetés nem feltétlenül az, hogy értelmes élet van ott – hanem hogy az élet kialakulása nem egyedi földi csoda. Hanem törvényszerűség. Megismételhető jelenség. Talán természetes folyamat, ha adottak a körülmények.
Ez azonban még csak az első lépés. A távlati tervek között szerepel egy leszállóegység is – egy újabb szonda, amely már nemcsak köröz majd a hold körül, hanem megkísérli elérni a felszínt, és talán, ha a technológia is lehetővé teszi, áthatolni a több kilométer vastag jégpáncélon, hogy elérje az óceánt. Ez a jövőbeli küldetés lehet az, amely először közvetlen kapcsolatba kerül az Európa sötét vizeivel – ahol egyetlen csepp talán elegendő lesz ahhoz, hogy örökre megváltoztassa a világról alkotott képünket.
A gondolat természetesen nem új a művészet világában. A Európa-rejtély című film 2013-ban már eljátszott a lehetőséggel, milyen lenne, ha egy emberi űrhajó landolna az Európa felszínén, és ott – a jég alá hatolva – valami meglepőt találna. Nem intelligens életet, nem civilizációt, hanem egy mélytengeri lényt, amely mégis képes reagálni, érzékelni, s talán, valamilyen számára ismeretlen módon, kommunikálni. A film feszültsége nem a harc vagy az űrháború réméből fakad, hanem abból a végtelen bizonytalanságból, ami az első találkozások sajátja. Az ismeretlennel való szembesülés egyszerre rémisztő és gyönyörű. A felfedezés végső katarzisa abban a pillanatban érkezik el, amikor ráébredünk: amit ott találtunk, lehet hogy veszélyes de létezik. Mint mi. Csak másként.
Ha az Europa Clipper és utódja sikerrel járnak, ha az adatok világosan jelzik, hogy az Európa óceánja nem élettelen, az emberiség reakciója biztosan nem lesz egységes. Lesznek akik ünnepelnek, akik ujjongva fogadják az élet univerzális természetének bizonyítékát. Lesznek, akik számára ez fenyegetés: vallási világképek omlanak meg, filozófiai elméletek szorulnak újraértelmezésre. Lesz, aki csak vállat von, és lesz, aki élete értelmét találja meg benne. De valami mindenki számára közös lesz: a felismerés, hogy az élettel nem vagyunk egyedül.
Ez a felismerés nem azt jelenti, hogy máris üzeneteket váltunk távoli fajokkal, vagy hogy kapcsolatba lépünk idegen civilizációkkal. De azt igen, hogy az univerzum nem néma. És ha az élet kialakulása valóban nem kivétel, hanem szabály, akkor idő kérdése csupán, hogy máshol, más formában, más fejlettségi szinten találkozzunk vele. Egy jég alatt rejtőző mikroba nyomán lassan felsejlik egy új világkép, amelyben a Föld nem középpont, csupán egy hang a kórusban.
A jeges Európa nemcsak a tudomány célpontja, hanem tükör is. Benézünk mélységeibe, és talán meglátjuk benne saját történetünk egy korai fejezetét. A pillanat, amikor az első sejt megmozdult, amikor a lét elkezdődött. A pillanat, amit most újra felfedezhetünk – csak sokkal messzebb, egy másik világban. És ha ez lehetséges, akkor mi minden más lehet még az?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése