Valahol a festékpöttyök és a bináris kódok határmezsgyéjén, egy különös műterem születik. Nincsenek benne festőállványok, sem ecsettel hadonászó, elvont művészek, csak csipogó szerverek, kávéillat helyett melegedő processzorok, és az örök kérdés: ez most tényleg művészet?
Az elmúlt években az AI – vagyis a mesterséges intelligencia, belépett a kreatív világba. És nem csak bekopogott, hanem feltépte az ajtót, hozott egy galériányi képet, egy rakás dalszöveget, és még néhány Shakespeare-re hajazó verset is. Nem kér fizetést, nem iszik kávét (még), és az alkotói válságot is úgy kerüli, mint a processzorhűtés nélküli renderelést.
És ekkor, valahol egy időutazó szekrény mélyén, Tolsztoj halk torokköszörüléssel megszólalna: „Miféle érzést közvetít ez a gép?”
Tolsztoj, a 19. századi orosz irodalom mogorva óriása, egy egész könyvet írt erről: Mi a művészet? – kérdezte tőle mindenki, mire ő azt felelte: „A művészet nem más, mint érzések átvitele egyik emberből a másikba.”
Az igazi művészet tehát nem a technikai bravúrban rejlik, hanem abban, hogy egy másik ember szívéhez szól – érzést kelt, megérint, áthidalja a szakadékot két lélek között. Most ugorjunk vissza 2025-be, ahol már nem a szénrajz a menő, hanem a prompt design, és ahol egy jól megfogalmazott mondatból Monet-stílusú sarki fényt generál a gép.
De a kérdés marad: egy algoritmus képes érzést kelteni?
Egyes AI-alkotások valóban lenyűgözőek. Ha nem tudnánk, hogy gép készítette őket, sokszor simán bekerülnének egy galériába vagy egy irodalmi folyóiratba. De amikor kiderül, hogy nem egy zaklatott lelkű, ginszengteát kortyoló ember alkotta őket, hanem egy szoftver, hirtelen megváltozik a hozzáállásunk. Mintha becsaptak volna. Mintha az érzés... nem lenne „igazi”.
Tolsztoj ekkor valószínűleg fölállna, megsimítaná a szakállát, és megismételné: „Az érzés akkor valódi, ha egy másik ember élményeiből fakad, és ha azzal a szándékkal közvetítik, hogy összekapcsoljon bennünket.” Márpedig az AI nem érez semmit. Nem fájt neki az elutasított szerelem, nem könnyezett a naplementében, és nem olvasta újra a kedvenc gyerekkori regényét egy esős délutánon.
De... mi, emberek érzünk, amikor ránézünk egy AI által generált képre. És ha megérint minket – teljesen mindegy, hogy ki vagy mi alkotta –, nem történt meg mégis az, amit Tolsztoj művészetként definiált?
Talán a művészet célja nem csak az érzés közvetítése, hanem az, hogy valaki érezzen. Akkor is, ha a művész maga nem ember.
Na de álljunk meg egy pillanatra: az AI nem hoz létre teljesen új dolgokat, csak remixeli azt, amit már „látott”. Tanul, utánzatokat gyárt, stílusokat kever. Kicsit olyan, mint egy kreatív DJ, aki Shakespeare, Dali, és egy TikTok-trend közös gyerekeként él újra. Olyan „tudásból” dolgozik, ami más művészek érzéseinek és alkotásainak digitális lenyomata. Ez már önmagában is problémás lehet – jogi és etikai szempontból is.
Ugyanakkor... nem ezt csináljuk mi is? Az emberek alkotásai is inspirációkból születnek, emlékekből, korábbi élményekből, más művészek hatásaiból. Az „eredetiség” mindig is gyanús fogalom volt. Ha jó író akarsz lenni, olvass sokat, mert anélkül nem megy. Olvasás nélkül, a kommunikáció is leszűkül néhány szavas szókészletre, amivel bajosan tudjuk választékosan kifejezni magunkat.
Az AI viszont nem panaszkodik, nem kér alkotói szabadságot, és nem utasítja el a megbízást, mert „nem jött ihlet”. Ez versenyelőny. De ugyanakkor hátrány is. Nincs benne emberi válság, küzdelem, esendőség – márpedig sokak szerint ezek nélkül nincs igazi művészet.
A művészek között, közben dúl a vita. Egyesek szerint az AI egy új eszköz, amit okosan használva csodás dolgokat lehet létrehozni. Mások szerint viszont „ez nem művészet, csak adatfeldolgozás menő szűrőkkel”. A valóság valószínűleg a kettő között van. Ahogy a fényképezőgép sem ölte meg a festészetet. A zeneiparban is túlélte a gitár az autotune-t – még ha néha szomorúan pengeti is a húrokat a háttérben.
Talán a jövő alkotója nem festő lesz, hanem prompt-költő, aki a mesterséges intelligencia nyelvén tanulja meg kifejezni magát. A műterem helyett egy billentyűzet mögött ül, kávésbögrével, és a kérdés már nem az, hogy „hogyan fessem meg?”, hanem hogy „hogyan mondjam el a gépnek, hogy fesse meg helyettem?”
És most, jöjjön egy képzelt interjú Tolsztojjal, akit egy AI-alapú történelmi személyiségszimulátorral sikerült megszólaltatnunk.
Képzelt interjú Tolsztojjal – 2025, Moszkva
– Tolsztoj úr, mit gondol az AI-művészetről?
– „A művészet célja, hogy érzéseket közvetítsen emberről emberre. Ha a gép ezt eléri, talán művészet. De attól még nem lesz ember.”
– Tehát elismeri az AI művészetét?
– „Elismerem a hatását. De kérdés: mit közvetít? Egy gép nem szenved, nem szeret, nem örül. Csak szimulálja azokat.”
– Nem lehet, hogy ez is elég?
– „Ha elég az utánzat, akkor mi lesz az eredetivel? Ne feledje: az emberség nem váltható le csupán stílusra.”
– Használna AI-t, ha most élne?
– (nevet) „Ha tud verset írni a feleségemhez, és meg is nevettet, talán. De aztán újra megpróbálnám saját kézzel. Mert az is művészet: a küzdés maga.”
És talán itt van a kulcs. Az AI lehet, hogy gyönyörű képeket alkot – de az a sok év gyakorlás, a kísérletezés, az emberi út – az még mindig a miénk. És ettől válik a mi művészetünk örökké pótolhatatlanná.
Mert ha Tolsztoj ma élne, talán Midjourney-t használna, de biztos, hogy utána leülne, tintát mártana a tollába, és azt írná a képernyő szélére:
„Ez szép volt. Most írok valami igazit is.”
Megjegyzések
Megjegyzés küldése