„Kazettás magnóval hallgatod a zenét? Tényleg van még VHS-ed? Hát az meg mi az a floppy ott a kezedben, valami fura pendrive?” – Ilyen kérdéseket kap manapság az, aki kilép a streaming-világból, és belép a zizegő lemezek, mechanikus gombok és tekerhető szalagok univerzumába. A bakelit (vagy vinyl) lejátszóról már esett szó, de nem csak ő létezik, és nem tagadom, rajongok ezekért a dolgokért. A régi újra divat lett. Ez nemcsak egy múló trend, hanem mélyebb emberi érzések és döntések lenyomata. A nosztalgia újra divattá teszi a múltat – de vannak, akik számára a múlt nem múlt el.
A nosztalgia maga egyfajta időutazás. Nem teleportál el minket fizikailag, de egy dal, egy illat vagy egy tárgy egy pillanat alatt visszarepíthet minket abba a nyári délutánba, amikor először hallottuk kedvenc számunkat egy recsegős kazettán, vagy amikor izgatottan vártuk a péntek estét a tékás filmmaratonra. És mit ad Isten, a zene újra megjelenik kazettán, a filmek pedig limitált kiadásban jönnek ki VHS-en (igen, tényleg!). De miért? Miért választanánk a kényelmes, modern digitális lehetőségek helyett a „tekerd vissza, ne felejtsd el megfordítani” világát?
Egyrészt a régi tárgyakban van valami kézzelfogható, szinte emberi. Egy bakelit nem csak szól, hanem él: serceg, zizeg, beszél hozzád. Egy régi videojáték, nem csak adat, hanem emlék. Az egész élmény lassabb, odafigyelőbb, és pont ez adja a báját. Amikor kazettát hallgatsz, akkor hallgatod – nem csak háttérzajként zúdul rád a zene egy Spotify-playlistből, miközben ezer más dolgot csinálsz. A nosztalgia ilyenkor nemcsak emlékidézés, hanem egy kis fellélegzés a modern világ rohanása közepette.
De a kép nem ennyire egyértelmű. Vannak emberek, akik nem nosztalgiából veszik elő ezeket a régi technológiákat – nekik ez a mindennapjaik része. Nem az „emlékszel még?” érzés hajtja őket, hanem egyszerűen az, hogy amit használnak, az működik. Miért cserélnének le egy jól bevált VHS-lejátszót, ha abban van az összes gyerekrajzfilm, amit még most is újra megnéznek a családdal? Miért dobna ki valaki egy írógépet, ha azon ír gyorsabban és pontosabban, mint bármelyik zavaró villódzású szövegszerkesztőben?
Sokan vidéki házakban, nyaralókban vagy egyszerűen csak technológiával visszafogottabb életmódot élve nem digitalizáltak mindent, nem frissítettek, mert nem volt miért. Egy régi kazettás rádióval ugyanúgy elkapják a híreket, egy analóg fényképezőgép pedig pont elég arra, hogy megörökítsen egy családi ünnepet. Számukra a régi dolgok nem stíluselemmé váltak – nem is lettek soha múltidő. A retró náluk nem divat, hanem praktikum.
És van egy különleges réteg, akik kifejezetten újra elkezdték használni ezeket az eszközöket – de nem azért, mert emlékeznek rájuk, hanem mert kíváncsiak, mit tudott a technika, mielőtt minden „okos” lett. Fiatalok, akik bakelitet vesznek, nem nosztalgiából, hanem mert tetszik nekik a hangja, a fizikai jelenléte, a borító grafikája. Vannak, akik régi digitális fényképezőgépeket keresnek, mert tetszik nekik a kissé elmosódott, „nem túl tökéletes” stílus. Az analóg hibák esztétikája ma már érték – pont mert nem tökéletes.
A nosztalgia tehát sokféle formát ölthet: lehet ölelés a gyerekkornak, lehet menekülés a modern zajból, lehet lázadás a „tökéletes” digitális világ ellen, vagy éppen lehet teljesen tudatos, gyakorlati döntés. És mindeközben ez a „régi” nem kopik el – nem porosodik be a padláson, hanem él tovább, új életeket, új funkciókat kap.
A jövő egyre gyorsabb, egyre virtuálisabb. De miközben a mesterséges intelligencia már verset ír, önvezető autók próbálnak parkolni, és a hűtőd is üzenetet küld a telefonodra, addig valaki leporolja a lemezjátszóját, megtekeri a magnókazetta szalagját, és elindít egy ősrégi számot – csak úgy, mert jólesik. Mert van, ami sosem megy ki a divatból. Mert néha a „régi” az, ami igazán emberi.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése