Jaroslav Hašek neve sokak számára egyet jelent Svejkkel, a derűs együgyűséggel megáldott katonával, aki a világ legnagyobb háborúját sajátos, már-már abszurd módon próbálja túlélni. A Svejk, a derék katona örök érvényű szatíra, amely a háború embertelenségét a humor fegyverével ábrázolja. Azonban aki úgy gondolja, hogy Hašek életműve kizárólag Svejk körül forog, nagy kincsekről marad le – ilyen például a kevésbé ismert, mégis lenyűgöző Dekameron című kötete is, amely a groteszk, a szatíra és a mély emberismeret kivételes elegyét kínálja az olvasónak.
A Dekameron címének választása – nem véletlenül – Boccaccio középkori remekművét idézi meg, és ezzel nemcsak a formára, hanem a szellemiségre is reflektál. Hašek szintén történetmesélő, de az ő történeteiben nem firenzei nemesek mesélnek egymásnak a pestis elől menekülve, hanem szélhámosok, bolondok, hivatalnokok, parasztok és mindennapi emberek tűnnek fel, akik a saját kis világukban próbálnak boldogulni – vagy legalábbis túlélni – egy abszurd, sokszor kegyetlen társadalmi rendben. Az írások rövidek - mivel száz rövid történetet tartalmaz - olykor alig néhány oldalasak, de mindegyik egy-egy külön világ, melynek középpontjában a gyarlóság, a butaság, a túlélésre való ösztön, és a hatalommal való cinikus játszmák állnak.
Hašek nem moralizál, nem mutogat ujjal, nem oktat. Inkább úgy működik, mint egy vásári mesemondó, aki jól ismeri hallgatóságát, és pontosan tudja, hogyan lehet egyszerre nevettetni és gondolkodásra késztetni. A történetei időtlenek, mert nem egy konkrét korszakhoz vagy politikai rendszerhez kötődnek, hanem az emberi természethez, annak összes árnyalatával együtt. Az ostobaság, a kapzsiság, az önteltség és a kiszolgáltatottság mind-mind olyan motívumok, amelyeket az olvasó saját életéből is ismerhet, így aztán nehéz nem magunkra ismerni egyik-másik szereplőben, akár akarjuk, akár nem.
Svejk szelleme egyébként finoman átszövi a Dekameron lapjait is. Nem feltétlenül jelenik meg név szerint – bár a könyv néhány írása egyértelműen az Osztrák–Magyar Monarchia zavaros világában játszódik –, de a Svejk-féle naivnak tűnő, de mégis bölcs viselkedés ott van sok szereplőben. A Svejk-féle látszólagos ostobaság ugyanis gyakran leplezi a legélesebb társadalomkritikát, és ez a mechanizmus újra és újra visszaköszön a Dekameron történeteiben is. Az olvasóban óhatatlanul is felmerül a kérdés: vajon ezek a szereplők valóban ennyire ostobák, vagy csak úgy tesznek, hogy megússzanak valamit, hogy túléljenek, hogy kimaradjanak a hatalom gépezetéből?
Hašek különleges érzékenységgel ábrázolja a kisemberek világát. Azokat, akiket a történelem könyörtelenül sodor magával, akik soha nem lesznek nagy hősök, de akik mégis valahogyan megőrzik emberségüket, vagy legalábbis annak illúzióját. A történetek humora gyakran fekete, olykor kifejezetten groteszk, de mindig emberi. Nem nevet ki senkit öncélúan, nem aláz meg – inkább együtt nevet a szereplőivel, és ez az együttérzés az, ami Hašek írásait még ma is olvasmányossá és hitelessé teszi.
A Dekameron nem igényel előképzettséget, sem irodalmi jártasságot. Az olvasó akárhol kinyithatja a könyvet, és biztos lehet benne, hogy egy olyan történetre talál, amely vagy megnevetteti, vagy elgondolkodtatja – leggyakrabban mindkettő egyszerre történik. Ez a kettősség – a könnyedség mögött megbúvó súlyos igazság – adja a kötet erejét. Nem kell csehül tudni hozzá, és nem kell ismerni a századelő Közép-Európáját sem. Elég, ha valaki valaha szembesült már a bürokrácia embertelenségével, az ostoba hatalmaskodással vagy a nevetségességig feszített szabályokkal – ismerős világ ez mindannyiunknak, és talán éppen ezért olyan felszabadító nevetni rajta.
Jaroslav Hašek Dekameron kötete tehát nem csupán a múlt egyik irodalmi különlegessége, hanem eleven, friss és időtálló mű. Svejk mellett méltán lehetne ott a polcon, mert ugyanazt a világot mutatja meg – más formában, más nézőpontból –, de ugyanazzal az iróniával, ugyanazzal a mélységes humanizmussal. Ha valaki szeretné megérteni, hogyan lehet a legnagyobb ostobaságban is bölcsességet, a legnagyobb nyomorúságban is humort találni, annak Hašek történetei olyanok lesznek, mint egy tükör – torzító, de igazat mutató.
S ha valaki már mosolygott Svejk bajszos pofácskáján, érdemes elidőzni egy kicsit a Dekameron világában is. Mert lehet, hogy a katonai bakancs helyett itt egy vidéki plébános, egy gyanús ügynök vagy egy elveszett kutya lesz a főszereplő – de a történet végén ott marad a jól ismert érzés: nevettünk, de közben valamit nagyon is megértettünk magunkból.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése