Amikor még ment a mozi – Békés megyei mozitermek aranykora

 

Volt idő, amikor a „Mozi előtt találkozunk” nemcsak egy laza javaslat volt, hanem konkrét programterv. Nem kellett hozzá közösségi média, eseménynaptár vagy QR-kódos jegy – csak egy plakát a város főterén és persze a barátok. Ha Békés megye mozitörténetéről beszélünk, hát nem tudom kihagyni orosházát, ahol a mozi nemcsak ment – hanem élt.

Az orosházi mozi, a maga letisztult bájával, valódi helyi intézmény volt. Olyasmi, mint egy falu központjában a templom, csak itt az evangéliumot celluloidra írták, és a papok helyett mozigépészek hirdették a vizuális igét. Az előtérben állandó volt a moraj: ki mit látott már, kinek tetszett a múlt heti akciófilm, és persze ki jön el a jövő heti vetítésre is, ha épp nem lesz családi program. A sorban állásnak is megvolt a maga etikettje – ha túl hangosan spoilereztél, a többiek úgy néztek rád, mintha a vetítőteremben öntöttél volna ki egy üveg Traubit.

 

A nézőtér zseniálisan kaotikus volt. A székek nyikorgása, a néha kissé megkésve induló filmek, és a vászon, ami néha enyhén gyűrött volt – ezek együtt teremtették meg azt a sajátos hangulatot, amit a multiplexek steril világa soha nem tudott reprodukálni. A mozigépész hangja néha átszűrődött a vetítőhelyiségből – ha valami nem indult, bekiabált, hogy „Mindjárt!” –, és ezt senki sem vette zokon. Sőt, valahogy ettől lett még emberibb az egész.

Persze nemcsak Orosházán volt élet a vászon előtt. Békéscsabán a nagy moziépület már messziről hirdette: itt kultúra van, meg Coca-Cola. Aki ott mozgott tiniként a kilencvenes években, az pontosan tudta, hol kell ülni ahhoz, hogy véletlenül se tűnjön kívülállónak. A büfés néni arcról ismert mindenkit, és ha egyszer valaki elrontotta a rendelést, másodszorra már ő kérdezte meg: „Ma is a savanyúcukros popcorn lesz?” Aztán kezdődött a film, és a sötétben az emberek valami különös egységet alkottak: együtt nevettek, együtt ugrottak össze egy hirtelen zörejtől, és néha együtt morogtak, amikor valaki a zseblámpás kulcscsomójával keresett valamit a padlón.

Gyulán a mozi inkább szép volt, mint modern. De ez senkit sem zavart. Az első sorban a gyerekek ültek, akik a mesefilm közben hangosan kommentálták a cselekményt, hátul meg a szerelmespárok, akik igazából nem is tudták, milyen filmet néznek. A székek olyan hangot adtak, mintha egy vén padló ropogna, de valahogy senki sem panaszkodott emiatt – ez volt a gyulai mozi hangja.

 

Szarvasról külön meg kell emlékezni, mert ott a mozi valahogy mindig egy kicsit különc volt. Néha a film közben érezted, hogy a vetítőgép mintha lemaradna, vagy a hang nem teljesen passzol a képpel – de ettől volt igazán szarvasi. A közönség pedig hűséges volt, még akkor is, ha egy esős péntek estén csak hatan ültek bent, abból három biztosan ismerte egymást. És az a három el is beszélgetett a stáblista alatt, mintha csak egy kocsmában lennének. De ez így volt jó.

Szeghalmon és a kisebb településeken már maga a mozi léte is csoda volt. Ott tényleg az számított, hogy jön-e film a héten, nem pedig az, hogy mit adnak. A gyerekek kicsit ünneplősebben öltöztek a vetítésre, a felnőttek pedig újra fiatalnak érezték magukat a vászon fényei alatt. Volt, aki csak azért ment be, mert „filmet nézni jó”, még ha nem is értette, miért van egy japán filmben ennyi robbanás. De ott volt, és nézte. Mert a mozi akkor még közösségi élmény volt, nem magányos program.

 

Aztán egyszer csak elkezdtek csöndesedni ezek a helyek. A vetítőgépek megpihentek, a vásznakat leszerelték, a pattogatott kukorica gépét megvette valaki a használtcikk-piacról. Az épületek némelyikét átalakították, másokat elbontottak, megint mások csak úgy állnak, üresen, mint egy elfelejtett történet első mondata. A mozi nem szűnt meg – csak átköltözött a nappalinkba, a laptopunkra, a zsebünkbe. De az már nem az a mozi. Mielőtt bárki félreértené, természetesen tudom hogy ma is van mozi. De az még az igazi volt, még azelőttről, hogy a hűtő üzenetet küldjön az okos telefonunkra:Halló, elfogyott a tej!

Ma, ha végigsétálunk Orosháza főterén, és ha elég halkan sétálunk, talán halljuk a régi suttogásokat, a nevetéseket, a székek nyikorgását, és azt, amikor valaki halkan súgja: „Ez a rész lesz a legjobb, figyelj!” – és mi figyeltünk. Mert a mozi akkor még ment. És reméljük, egyszer talán újra megy.

 

Ez is érdekelhet!

Cikkek különböző témákban: