Gyerekkoromban mindig lenyűgözött, ahogy a számítógépek működtek. Egy fekete képernyőn fehér szöveg futott, gépeltem valamit, és a gép válaszolt. Szinte varázslat volt – logikus, kiszámítható, mégis titokzatos. Amikor várni kellet, akkor pedig azt mondták, "gondolkodik". Akkor ez nagyon tetszett nekem. Azt jelentette, hogy a gondolatokat is lehet modellezni, megérteni, sőt talán újraépíteni is. Aztán telt az idő, és egyre inkább azt érzem, hogy ez a hasonlat, bármennyire csábító, legalább annyira félrevezető is.
Való igaz, sok mindenben hasonlítanak egymásra. Mindkettő információt dolgoz fel, reagál a bemenetekre, és „kimenetet” ad. Egy gép adatokat kap, az agyunk ingereket: látunk egy arcot, hallunk egy hangot, megcsap minket a tavaszi eső illata. Mindkettő képes tanulni – a gép adatmintákból, az agy pedig tapasztalatokból. A számítógépnek van memóriája, az agynak is; őriz emlékeket, felismeri az ismerős dallamot, a régi utcanevet, a gyerekkori fények állását egy elmosódott emlékképen.
Akkor most hogy van ez? Mert gondoljunk csak bele: a világ legnagyobb szuperszámítógépei, mint a japán Fugaku vagy az amerikai Frontier, több tízezer processzormaggal, hűtőrendszerekkel és teljes futballpálya-méretű adatközpontokkal működnek, és mégis, a legtöbbjük csak töredékét tudja annak, amit egy emberi agy egyetlen nap alatt végrehajt. Az agyunk körülbelül 20 watt energiát használ – nagyjából annyit, mint egy villanykörte –, mégis képes párhuzamosan feldolgozni képeket, hangokat, szagokat, emlékeket, és döntéseket hozni valós időben.
Agyunkban körülbelül 86 milliárd idegsejt van, és mindegyik akár tízezer másikkal is kapcsolatban állhat. Ezek a kapcsolatok – szinapszisok – nem statikusak, mint egy számítógép alaplapján a huzalok. Folyamatosan változnak. Új kapcsolatok születnek, mások gyengülnek vagy megszűnnek. A mesterséges intelligencia fejlődése, például a mélytanulás, épp ebből a mintából merít: a mesterséges neurális hálók az agy szerkezetét próbálják utánozni – legalábbis leegyszerűsített formában. De míg egy AI-modell, mondjuk a GPT vagy az AlphaGo, egy adott problémára van „kiképezve”, az emberi agy rugalmas. Egyszerre tud sakkozni, főzni, verset írni.
A tudomány azonban nem adja fel. Az ún. neuromorfikus számítástechnika – például az Intel Loihi vagy az IBM TrueNorth chipjei – már nem csak logikai áramköröket épít, hanem olyan processzorokat, amelyek az agyhoz hasonlóan működnek: energiahatékonyak, párhuzamosak és tanulásra képesek. Ezek az irányok nemcsak technológiai áttörések, hanem filozófiai kérdéseket is felvetnek: ha egy gép ugyanúgy „tanul”, mint az agy, akkor gondolkodik is? Tudatossá válhat?
És mi van a kvantumszámítógépekkel? Ők nem az agyat próbálják másolni, hanem egy új logikát vezetnek be: egy olyan világot, ahol a válaszok nem binárisak, hanem valószínűségekben lebegnek. Akárcsak az emberi döntések. Mert mit tesz az agy, amikor dönteni kell? Nem csak logikázik. Érez, emlékszik, súlyoz. A gép a valószínű legjobbat választja – az ember néha a szíve szerint.
És persze ott van a kérdés, ami mindent átsző: ha egyszer képesek lennénk az agyat teljes pontossággal lemodellezni – minden neuron, minden kapcsolat, minden impulzus helyén lenne –, akkor az a rendszer tudna gondolkodni? Tudatos lenne? Vagy csak „úgy tűnne”? Egyre közelebb jutunk a válaszhoz, de még mindig nem tudjuk, mi az, ami igazán élővé tesz valamit. Talán sosem fogjuk. Talán nem is kell.
Mert az emberi agy nemcsak egy szuperszámítógép. Hanem valami, ami ért, érez, álmodik, és még a saját működésén is el tud csodálkozni. És ez talán több, mint amit bármelyik algoritmus valaha is elérhet.
Ez is érdekelhet!
Hasonló cikkekért kattints:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése