Az idő arcai

 

Van valami, ami minden egyes ember életét meghatározza, mégis senki sem tudja igazán megfogni. Láthatatlan, súlytalan, de érezzük ha múlik. Sőt, néha úgy tűnik, szinte szalad – máskor meg éppen vánszorog. Ott van a reggeli ébresztőóra csipogásában, a lemezjátszóra helyezett bakelitlemezen, vagy a gyermekünk első lépéseinek emlékében. Ez a valami: az idő.

Hiába mérjük másodpercre pontosan, hiába állítunk atomórát a legprecízebb műszerekkel, az idő mégis kicsúszik a kezünkből. Mint a homok Dali híres festményein, ahol az órák elfolynak, szétcsorognak a természetes formákon. A festő mintha azt üzenné: az idő nem merev szerkezet, hanem álomszerű, képlékeny valami, ami a tudatunkhoz van kötve. Dali „Az emlékezet állandósága” című műve pontosan ezt a szorongást ragadja meg: hogyan lehet, hogy egy nap olyan hosszú, mint egy élet – máskor meg egy élet pereg le egy pillanat alatt?

 

A tudomány is próbálja megragadni az időt, csak más eszközökkel. Newton számára az idő abszolút volt – valami, ami a világon kívül létezik, és minden eseményt egyformán mér. Aztán jött Einstein, és azt mondta: az idő nem külön létezik a tértől, hanem vele együtt alkotja a téridőt. Ha gyorsan mozogsz, lassabban telik számodra az idő – ezt hívjuk idődilatációnak. És ha egy nagy tömegű objektum, például egy fekete lyuk közelébe kerülsz, még furcsább dolgok történnek: ott az idő egyszerűen lelassul, megállhat. Ez nem sci-fi, hanem kísérletileg is igazolt jelenség. Itt már kezd hasonlítani arra az érzésre, amit akkor érzünk, mikor egy döntő pillanatban „megáll az idő”.

De ha az idő ennyire relatív, akkor hogyan érzékeljük egyáltalán? A pszichológia szerint az időélmény sokkal inkább élményekből, emlékekből és figyelemből áll össze, mintsem objektív történésekből. A gyerekkor lassúsága, a felnőttkor rohanása, vagy az idős emberek nosztalgiája mind erről mesél. Az agyunk nem időt mér, hanem eseményeket kapcsol össze, és ezekből konstruál egyfajta belső órát. Ezért tűnik úgy, hogy egy nyári utazás alatt hosszabb az idő – mert tele van új, figyelmet igénylő tapasztalatokkal. Az ismétlődő munkanapok pedig gyorsan összefolynak, és úgy érezzük, hogy az élet csak úgy elsuhan mellettünk.

Közben a technológia teljesen másképp tekint az időre: számára az idő adat. Pontosabban: koordináta. Az internet működése, a GPS, a szerverek szinkronizálása – mind precíz időmérésen múlik. A digitális világban az idő, bélyegként szolgál: mikor történt valami, melyik fájl a frissebb, hol tart az algoritmus? De ugyanebben a világban az idő már nem csak múlt – hanem jövő is. A mesterséges intelligencia rendszerek folyamatosan modellezik, mi fog történni: az idő itt predikció, előrejelzés, szimulált valóság. Egy algoritmus nem álmodik, de számol – és azt mondja meg milyen lesz a következő év, vagy a következő hőhullám.

Nem csoda, hogy az emberiség mindig is vágyott arra, hogy uralja az időt. Innen ered a mítosz az időgépről. És ezért vált annyira ikonikus filmmé a Vissza a jövőbe trilógia. A film nemcsak technológiai fantasztikumként működik, hanem kulturális tükörként is. Az első részben Marty McFly visszautazik a múltba, és saját szülei fiatalkorába csöppen – nemcsak az idővel, de a saját történetével is szembesül. A második részben előreutazunk 2015-be, ahol lebegő gördeszkák, önbefűző cipők és robotok élnek – bár nem pont olyan formában, ahogy azt a valóság hozta. A harmadik film pedig vadnyugati westernbe helyezi a jövő emberét – és azzal játszik, milyen lenne, ha a technológia és a romantikus múlt egyszerre létezne.

 

Ezek a filmek azért ennyire népszerűek, mert valójában nem csak a tudományos lehetőségekről szólnak, hanem az emberi vágyakról. Hogy visszamehessünk és kijavíthassuk amit elrontottunk. Hogy belenézhessünk a jövőbe, és megnyugodjunk: minden rendben lesz. Vagy hogy egyszerűen csak megállítsuk az időt – akár egy csókban, akár egy barátságban, akár egy pillanatban, ami túl szép ahhoz, hogy múljon.

És itt ér össze minden: a fizika, ami az idő szerkezetét kutatja; a pszichológia, ami az időérzékelésünket boncolgatja; a technológia, ami az időt használja és előre modellezi; és a művészet, amely az időt megfogni, kimerevíteni, vagy épp ellenkezőleg: elmosni próbálja. Egy festmény, mint Dalié, egy film, mint a Vissza a jövőbe, vagy egy zene, amit újra és újra meghallgatunk – ezek mind az emberi válaszok az idő kihívására. Nem tudjuk lelassítani, megállítani, vagy megfordítani. De tudunk róla mesélni, képet festeni, dalba foglalni.

Talán az idő végül nem más, mint a történeteink tere. Az a közeg, ahol a múlt tapasztalatai és a jövő álmai találkoznak a jelen pillanatában. És talán az sem baj, ha nem tudjuk pontosan, mi az idő. Elég, ha megéljük.