Fermi-paradoxon. Akkor most egyedül vagyunk, vagy nem?

 

A világegyetem csillagközi csendje néha hangosabb, mint bármilyen kiáltás. Nézve az éjszakai égboltot, ahol a csillagok végtelen sűrűségben szóródnak szét, óhatatlanul felmerül a kérdés: vajon egyedül vagyunk? Ez a kérdés már évszázadok óta foglalkoztatja az emberiséget, de még ma sincs rá egyértelmű válasz. Pedig a tudomány rohamléptekkel halad előre, rádiótávcsövekkel kutatjuk az űrt, marsjárókat küldünk idegen bolygókra, és egyre mélyebbre ásunk az univerzum titkaiban. És mégis – semmi. Legalábbis látszólag.

Képzeljük el egy pillanatra a léptéket. Csak a Tejútrendszerben, ebben az otthonunkként szolgáló galaxisban legalább 100–400 milliárd csillag található, és mindegyik körül lehetnek bolygók. Az eddigi kutatások alapján azt is tudjuk, hogy ezek közül a csillagok közül soknak van Föld-szerű, ún. lakható zónában keringő bolygója. A Kepler űrtávcső például ezrekre becsüli az ilyen planéták számát – és ez még csak a mi galaxisunk. Az univerzumban pedig több százmilliárd másik galaxis is található. A számok szinte felfoghatatlanok. Akkor mégis hogyan lehet az, hogy semmi nyomát nem találjuk más civilizációknak?

 

Ez az ellentmondás a híres Fermi-paradoxon lényege. Az olasz fizikus, Enrico Fermi egy vacsora közben tette fel a kérdést: „Hol van mindenki?” Ha az intelligens élet valószínűsége még csak kis mértékben is nem nulla, akkor az univerzumnak már réges-rég nyüzsögnie kellene űrutazó civilizációkkal, rádiójelekkel, mesterséges szerkezetekkel. Mégsem találunk semmit. Se rádióadást, se űrhajót, se földönkívüli szondát, se egy villanásnyit a nagy csendben, ami tagadhatatlanul nem emberi eredetű.

A legelső kérdés tehát az: lehetséges, hogy valóban egyedül vagyunk? A válasz – bármennyire is nyomasztó – igen, elképzelhető.

Az egyik legkomorabb magyarázat szerint az értelmes élet rendkívül ritka. Lehet, hogy a Földön való kialakulása egy rendkívül hosszú eseménysor szerencsés együttállásának eredménye, amelyet lehetetlen pontosan megismételni. Talán a DNS véletlenszerű összekapcsolódása, a fotoszintézis kialakulása, vagy az első eukarióta sejtek létrejötte olyan egyedi események, amelyek soha, sehol máshol nem történtek meg.

Más elképzelések szerint az intelligencia nem előnyös tulajdonság hosszú távon. Az értelmes fajok hajlamosak lehetnek saját környezetük elpusztítására – épp úgy, ahogy mi is küzdünk a klímaváltozással, atomfegyverekkel, gazdasági és társadalmi instabilitással. Talán más civilizációk is eljutottak a technológiai fejlettség egy adott fokára, majd önpusztításba sodródtak. Az univerzum tele lehet kihunyt civilizációk nyomaival, csak mi nem vagyunk elég fejlettek (vagy szerencsések), hogy ezeket megtaláljuk.

Egy másik elmélet szerint a fejlett fajok elkerülik a kapcsolatfelvételt. Lehet, hogy egy szigorú, önként vállalt galaktikus karantén szabályai szerint élnek, és nem avatkoznak be a kevésbé fejlett civilizációk életébe. Ez az ún. „zoo-hipotézis”, amely szerint mi csak egy megfigyelt, de elzárt rezervátum vagyunk. Nem kapunk választ, mert még nem vagyunk készen rá.

És az is lehetséges, hogy egyszerűen nem jól keresünk. Talán az idegen élet kommunikációja nem rádióhullámokon történik, hanem számunkra ismeretlen fizikai jelenségeken keresztül. Talán a civilizációk életciklusa nem elég hosszú ahhoz, hogy időben rátaláljunk egymásra. Egy rádióadás, ami 50 fényévre elindul, lehet, hogy csak akkor ér el a másik félhez, amikor az már rég kihalt.

De mindezek ellenére, a remény ott bujkál minden csillag mögött. Ott a másik oldal: mi van, ha nem vagyunk egyedül?

Az élet talán nem is annyira ritka, csak az univerzum óriási mérete miatt nehéz észrevenni. Lehet, hogy az első idegen mikroorganizmusokat nem az égen túli űrben, hanem saját naprendszerünkben találjuk meg – a Mars felszíne alatt, az Európa jégrétegén belül, vagy a Titán metántavaiban. Már az is óriási áttörés lenne, ha csak egyetlen baktériumszerű organizmust találnánk máshol. Ez azt jelezné: az élet nem egyedi. Ha kétszer megtörtént, akkor valószínű, hogy többször is.

 

És ha valahol kialakult az élet, miért ne fejlődhetne intelligenciává is? Elképzelhető, hogy már most is léteznek olyan fejlett civilizációk, amelyek távoli világokban élnek, talán egészen más biokémiával, más érzékeléssel, más társadalmi struktúrával. Lehet, hogy nem is ismerjük fel a jeleiket, mert nem is értjük őket. Egy csillagfény vibrálása, egy gravitációs hullám változása, vagy egy kvantumfluktuáció is lehet üzenet – csak nekünk ez még értelmezhetetlen.

Van egy másik érdekes elképzelés is, amely azt mondja: az univerzum annyira öreg, hogy az első civilizációk már sokkal fejlettebbek lehetnek nálunk. Olyan technológiával bírhatnak, amit mi még varázslatként sem tudunk elképzelni. Talán képesek csillagrendszerek energiáját elnyelni (mint ahogy azt egyesek a Dyson-gömb elmélettel magyarázzák), vagy képesek űridő hajlítására, dimenziók közötti utazásra.

A mesterséges intelligencia, amelyet mi is próbálunk fejleszteni, egy másik izgalmas kapu lehet. Talán az idegen civilizációk már rég túlléptek saját biológiai létformájukon, és a tudatukat mesterséges struktúrákba helyezték. Ha ez így van, akkor az univerzumban nem hús-vér lények bolyonganak, hanem önreprodukáló, intelligens gépek – és ezek lehet, hogy már most is köztünk járnak, csak nem vesszük észre őket.

 

És még ott van egy furcsa lehetőség is: talán mi vagyunk az elsők. Az univerzum fiatalabb, mint gondolnánk – legalábbis az értelmes élet szempontjából. Lehet, hogy a csillagok csak mostanában érték el azt az érettséget, amely lehetővé teszi az élet bonyolultabb formáinak létrejöttét. Talán az emberiség az első intelligens faj az univerzumban, amely képes elgondolkodni saját magán – és ez a gondolat egyszerre felemelő és nyomasztó.

A nagy kérdés tehát továbbra is nyitott. Egyedül vagyunk? Talán. De az is lehet, hogy nem – és csak még nem találtuk meg a választ. Mert a válasz nemcsak odakint van, hanem bennünk is. A kíváncsiságban, a kutatásban, a kérdésekben. A rádióteleszkópok hangtalan figyelésében, az űrszondák halk szárnyalásában, a távcsövek lencséin keresztül pásztázott csillagfényben.

Talán egyszer majd jön egy üzenet. Egy szimpla, egyszerű hang a csendből, amely csak annyit mond: „Mi is itt vagyunk.” És onnantól kezdve már sosem leszünk többé egyedül.