Ha lenne egy gép, amellyel visszamehetnénk az időben, vajon megállnánk-e megnézni egy régi gyermekkori délutánt? Leülnénk-e újra a nagyszülők mellé, megnézni, hogyan készül a vasárnapi sütemény, vagy elvinnénk-e magunkat a jövőbe, hogy lássuk: érdemes volt-e küzdeni? Az időutazás gondolata egyszerre mágikus és mélyen emberi. Sosem csupán arról szól, hogy „mikor” lennénk, hanem arról is, hogy „miért”.
A kultúra mindig is kitüntetett figyelemmel fordult az idő paradoxonjai felé. H. G. Wells klasszikusában, Az időgépben nemcsak a gép, hanem az emberi kíváncsiság a motor, amely átvisz a századokon. Wells idejében ez még fantasztikum volt, de a 20. század fizikai felfedezései fokozatosan felszámolták az idő makulátlan egyirányúságába vetett hitünket. Mert ma már tudjuk, hogy az idő nem olyan egyszerű dolog, mint ahogyan a naptár vagy az óra mutatja. Az idő rugalmas, hajlítható – sőt, bizonyos értelemben még át is lehet rajta csúszni.
Einstein volt az, aki először megrendítette az időbe vetett naiv bizalmunkat. A speciális relativitáselmélet szerint az idő nem univerzális. Nem telik mindenki számára egyformán. Egy gyorsan mozgó objektumon – például egy űrhajón – ülve az idő lassabban telik, mint itt a Földön. És ez nem pusztán elméleti érdekesség: a GPS-műholdak óráit ténylegesen korrigálni kell, mert odafönt, a Föld körüli pályán másként telik az idő. Naponta több milliomod másodpercet nyernek – mintha előreszaladnának néhány lépést a jövő felé.
Mindez még csupán az idő hajlékonysága – de mi a helyzet az idő visszafordításával? Az igazi időutazás kérdése akkor válik izgalmassá, amikor beemeljük a kvantumvilág furcsaságait. Mert a szubatomi világ törvényei olyanok, mintha direkt arra találták volna ki őket, hogy az emberi logikát megcsavarják. Ott a részecskék lehetnek egyszerre két helyen. Vagy inkább: nem is lehet megmondani, hogy hol vannak, csak azt, hogy hol „valószínű”, hogy épp vannak. A jelen és a jövő, az ok és az okozat – mindezen fogalmak határai elmosódnak.
A kvantum-alagúteffektus például lehetővé teszi, hogy egy részecske egyszerűen „áttűnjön” egy másik helyre, anélkül, hogy a köztes teret bejárná. Az ember persze nem tud csak úgy „átugrani” a holnapba, de ha a természet legapróbb építőkövei ezt megtehetik, vajon mit jelent ez ránk nézve?
A féregjáratok elmélete talán az egyik legizgalmasabb kísérlet arra, hogy az időutazást ne csupán metaforaként, hanem konkrétan értelmezzük. A téridő – ez az Einstein által bevezetett fogalom – nem sík, hanem hajlítható, görbülő szövet. Ha két pontját valahogy össze tudnánk kapcsolni – egy térbeli hídon keresztül –, akkor lehetséges lenne áthaladni rajta úgy, hogy kevesebb idő telik el, mint amennyi a hagyományos útvonalon. A féreglyuk tehát egyfajta rövidítés, amely az időt is „kijátszhatja”.
És itt jön a képbe a Csillagok között című film – ahol Kip Thorne elméleti fizikus volt a tanácsadó. A film egy féregjáraton keresztül vezet el minket egy másik galaxisba, de közben a hősünk számára a Földön évtizedek telnek el, míg ő csak néhány órát tölt egy bolygón. Ez nem fikció, hanem valóságos relativisztikus jelenség. Az idő nem csak eltelik – hanem hajlik, törik, vagy épp elidőzik egy-egy gravitációs mélyedésben.
És még valami. Valami, amit mindannyian nap mint nap átélünk, csak nem tudatosítjuk: amikor felnézünk az égre, a múltat látjuk. Szó szerint. A csillagok fénye, amit most látunk, nem most történt. A legközelebbi csillag, a Proxima Centauri fénye több mint négy év alatt ér ide. Ami azt jelenti, hogy ha ma este megpillantjuk, valójában azt a fényt látjuk, amit akkor bocsátott ki, amikor mi még négy évvel fiatalabbak voltunk. És ez csak a szomszéd csillag.
A legtávolabbi csillagok, galaxisok fénye millió vagy milliárd éve indult el. Vannak olyan galaxisok, amelyeket ma távcsövön keresztül tanulmányozunk, miközben valójában már rég nem is léteznek – csak a fényük tart még úton felénk, szorgalmasan, makacsul, időtlenül. Az univerzum tehát nem más, mint egy óriási időtérkép: minél messzebb nézünk, annál régebbi dolgokat látunk. A csillagos égbolt valójában nem az égbolt – hanem a múlt panorámája. Egyfajta természetes időgép, amely évmilliárdokat vetít elénk minden este, ha van bennünk türelem és kíváncsiság felfelé nézni.
De vajon tényleg visszamehetünk-e az időben? A legismertebb akadály itt az ún. nagyapa-paradoxon. Ha valaki visszautazik, és megakadályozza a saját nagyszülei találkozását, akkor hogyan születhetett meg? Ez a kérdés több évtizedes filozófiai vitákat indított el – és a kvantumvilág egy különösen érdekes választ kínál. A „több világ” elmélet szerint minden döntés, minden elágazás új világot nyit. Ha valaki visszamegy és megváltoztat valamit, akkor nem a saját múltját írja át, hanem egy új világban folytatja az életét. Így nincs paradoxon – csak végtelen ágakból álló valóság.
És mégis, bármilyen tudományos is ez az egész, az időutazás kérdése sosem lesz pusztán fizikai probléma. Mert az ember nem azért akar utazni az időben, hogy bizonyítson valamit – hanem hogy megéljen valamit. A veszteséget, amit helyrehozna. A hibát, amit kijavítana. A jövőt, amit meglátna. Az időutazás mindig is a gyász és a remény határmezsgyéjén mozgott. Vagy visszafordítani szeretnénk valamit, vagy megelőzni a fájdalmat.
A tudomány jelenlegi állása szerint az időutazás nem lehetetlen – de elképesztően nehéz. Elméletek léteznek, bizonyos kísérleti eredmények is azt sugallják, hogy az idő nem szimmetrikus. Vannak irányai, törései, előjelei. A részecskék nem mindig viselkednek ugyanúgy előre és visszafelé. A fizika nagy elméletei (mint a húrelmélet vagy a kvantumgravitáció) azt kutatják, hogy miként illeszthető össze a makrovilág Einstein-féle eleganciája a mikrovilág kvantumkáoszával.
És miközben a fizikusok a CERN gyorsítóiban részecskéket ütköztetnek és adatokat gyűjtenek a valóság rejtett szerkezetéről, mi is utazunk. Talán nem gépekkel, talán nem féregjáratokon át, de gondolatban, képzeletben, álmainkban – újraéljük a múltat, újratervezzük a jövőt, és nap mint nap átlépjük azt az időhatárt, amit a jelen jelent.
Mert időutazás – ha úgy vesszük – már most is történik. Minden pillanatban előresodródunk az időben. Minden döntés, minden emlék, minden „mi lett volna, ha…” egy apró repedés az idő egyhangú folyásán. És ezekben a repedésekben, a valóság hajszálvékony réseiben ott bújik meg a lehetőség – egy világ, amely talán sosem történt meg, de bennünk mégis él.
Ez is érdekelhet!
Hasonló cikkekért kattints:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése