Miért térünk vissza mindig a ’90-es évek filmjeihez?

 

Van valami egészen megmagyarázhatatlan abban a furcsa, VHS-szagú nosztalgiában, ami újra meg újra visszahúz minket a kilencvenes évek filmjeihez. Mintha a világ egy kényelmesebb, egyszerűbb hely lett volna, ahol még minden akcióhősnek izmai voltak, nem belső vívódásai, és a CGI csak akkor jelent meg, amikor valóban muszáj volt – és akkor is egy T-Rex képében, nem valami önálló tudattal rendelkező robotporcica formájában.

A kilencvenes évek filmjei egy olyan korszak szülöttei, amikor még volt ideje elindulni a történetnek. Nem vágtak fejbe rögtön az első percben három idősíkkal és egy univerzumközi háttértörténettel. Nem, akkoriban a filmek még levegőt vettek. Lassabban építkeztek, megismerhettük a karaktereket, volt időnk megszeretni őket, mielőtt felrobbant az autópálya egy busz alatt (igen, „Féktelenül”). A főszereplők még emberek voltak, nem sebezhetetlen szuperlények, akik ugyanúgy néznek ki egy földönkívüli invázió után, mint egy wellness hétvége után a Balatonon.

 

És azt se felejtsük el, hogy akkoriban még komolyan vettek minket. Vagy legalábbis elhitették velünk, hogy fontos, amit látunk. Lehet, hogy egyes jelenetek ma már egyenesen kínosak a maguk túlzó pátoszával – de akkoriban mi ott ültünk a tévé előtt, vagy a moziban a pattogós ülésen, és nem volt semmi más dolgunk, mint hinni benne, hogy Bruce Willis tényleg megmenti a világot karácsonykor. Megint.

A kilencvenes évek filmjei ráadásul még színesek voltak. Mármint nem csak vizuálisan – bár az is igaz, hogy nem húztak mindent szürke filterrel, mint manapság –, hanem hangulatilag. Voltak könnyed vígjátékok, romantikus komédiák, pimasz tinifilmek, félig bugyuta, félig zseniális sci-fik, és persze ott volt az akcióaranykor, amikor még minden második filmben szerepelt egy lelassított robbanás és legalább egy erőltetett „menő” beszólás. „Hasta la vista, baby.” – Na ugye, hogy hallod magadban Schwarzenegger hangján?

 

Valahogy úgy érzem, akkoriban még jobban hittünk a filmek varázsában. Nem volt streaming, nem volt végtelen választék, nem volt algoritmus, ami helyettünk döntött. Volt viszont a tévéújság, meg a videótékák misztikus félhomálya, ahol a borítók alapján választottunk filmet, és már akkor tudtuk, hogy ha ezt kivesszük, az lesz az est fénypontja. Az elköteleződés mára már kihalt állatfaj lett – de akkoriban egy kazetta kiválasztása olyan döntés volt, mint egy első randi: vagy felejthetetlen lesz, vagy a végén kínos csendben ülünk egymás mellett, és csak bámuljuk a stáblistát, hogy „ez most mi volt?”.

A kilencvenes évek filmjeiben még lehetett szív. Nem irónia, nem metahumor, nem állandó kikacsintás a nézőre – hanem őszinteség. Persze, egy mai néző lehet, hogy felszisszen egy-egy túljátszott jelenetnél vagy sablonos fordulatnál, de közben titokban talán egy kicsit meg is könnyezi. Mert ezek a filmek nem akartak mindig újat mutatni. Nem akarták minden pillanatban megkérdőjelezni a saját létüket. Egyszerűen csak mesélni akartak.

 

És igen, ott van a nosztalgia is, kétségtelenül. De nem csak arról van szó, hogy ezek a filmek gyerekkorunk, kamaszkorunk részei voltak. Hanem arról, hogy ezek a filmek emlékeztetnek egy világra, amit már elveszni látunk. Egy világra, ahol még volt idő unatkozni, újranézni ugyanazt a filmet tízszer, csak mert „jó volt”, ahol még nem akart minden történet többről szólni, mint aminek látszik. Egy világra, ahol a gonosz tényleg gonosz volt, a hős meg tényleg hős. (Még ha kicsit bicegett is az erkölcsi iránytűje, legalább nem volt olyan bonyolult, mint egy Game of Thrones családfa.)

És hát valljuk be: sokszor egyszerűen jobb is volt az ízlésünk akkor. Mert igen, lehet, hogy ma már nem lenne korrekt a „Mrs. Doubtfire”, és a „Reszkessetek, betörők!” logikáját sem érdemes túlragozni, de ettől még ezek a filmek működtek. És működnek ma is. Mert nevettetnek. Mert visszarepítenek abba a biztonságos buborékba, ahol a világ még nem akart ránk szakadni, csak annyit mondani: „Ülj le, hoztam egy jó sztorit.”

Szóval hogy miért térünk vissza mindig a ’90-es évek filmjeihez? Mert ott még volt idő megérkezni. Volt idő elfelejteni, hogy hol vagyunk. És volt idő – sőt, volt kedv – csak úgy nézni. Mert akkor még nem számított, hány megapixeles a kép, hanem csak az, hogy jó volt. És ezt a jóságot valahol mélyen mindannyian újra meg akarjuk találni.

Meg hát na… azért a kazettacsévélés hangja is nagyon jó ám.

 

 

Ez is érdekelhet!

Hasonló cikkekért kattints: