Gyerekkoromban akadt először a kezembe Jules Verne Utazás a Föld középpontja felé című regénye, és emlékszem, már akkor is teljesen magával ragadott. Nemcsak a kalandok miatt, hanem mert annyira más volt, mint bármi, amit addig olvastam. Egy olyan világot tárt elém, ami nem a csillagok között volt, nem távoli országokban vagy időutazásban, hanem itt, a saját bolygónk alatt – ott, ahová senki sem lát, ahol minden rejtélyes és idegen. Ma is gyakran eljátszom a gondolattal, hogy mi lenne, ha tényleg megpróbálnánk lejutni a Föld középpontjába. Mi várna ránk odalent? Eljutnánk egyáltalán? Találnánk bármit, ami él, vagy akár valami ismeretlent, ősi maradványt, amit még senki sem látott?
Verne regénye 1864-ben jelent meg, és már a maga korában is különleges volt. Az emberek akkoriban még csak ismerkedtek a geológia tudományával, a Föld belső szerkezete inkább csak találgatások tárgya volt. Azt viszont már sejtették, hogy odalent nem egy üres világ van, mint Verne könyvében, hanem inkább forróság, nyomás és ismeretlen anyagok. Mégis, a regény lenyűgözte az olvasókat. Nemcsak a tudományos érdeklődést keltette fel, hanem a képzeletet is megmozgatta. Gyerekek és felnőttek egyaránt álmodoztak arról, hogy egyszer majd egy vulkán kráterén keresztül ők is elindulhatnak a bolygó szívébe. A történet középpontjában egy német professzor, Otto Lidenbrock, unokaöccse, Axel, és egy izlandi vezető, Hans állnak, akik egy rejtélyes, évszázadokkal korábban élt alkimista nyomait követve vágnak neki a lehetetlen útnak. A kaland során nemcsak óriásgombákkal, őslényekkel és földalatti tengerekkel találkoznak, hanem saját félelmeikkel és korlátaikkal is szembe kell nézniük. Ez a fajta belső utazás legalább annyira fontos része a történetnek, mint maga az expedíció.
A korabeli tudósok egy része fanyalgott a regényen, mondván, hogy tudományosan képtelenség, amit Verne leírt – és ez egyébként igaz is volt. De sokan voltak olyanok is, akik éppen ennek a könyvnek köszönhetően kezdtek érdeklődni a földtudományok iránt. A laikus közönség viszont imádta. Az Utazás a Föld középpontjába igazi sikerkönyv lett, újabb lendületet adott az ismeretterjesztő irodalomnak, és olyan kérdéseket vetett fel, amelyek máig izgalmasak. Mert hát valljuk be, ki ne gondolt volna már arra, hogy vajon mi lehet a lábunk alatt, több ezer kilométer mélységben?
És akkor jön a nagy kérdés: mi lenne, ha ma, a modern technológiával a hátunk mögött megpróbálnánk lejutni a Föld középpontjába? Az első akadály máris az, hogy még a felszín alatt 13 kilométerrel is alig jártunk. Ez a híres Kola-félszigeti szupermély fúrás, a leghosszabb ember alkotta függőleges lyuk a világon, és az is csak a kéreg egy vékonyka szeletét kapargatta meg. A Föld átmérője több mint 12 ezer kilométer, és a középpont több mint 6300 kilométerre van tőlünk. Már pár kilométerrel a felszín alatt is olyan hőmérséklet és nyomás uralkodik, ami bármilyen ember alkotta szerkezetet tönkretenne. A Föld magja olyan forró, mint a Nap felszíne, a nyomás pedig több milliószorosa a légköri nyomásnak. A legtartósabb fémek megolvadnának, a legkeményebb anyagok szétroppannának, és ha mindez még nem lenne elég, a köpeny nem egy szilárd, stabil réteg, hanem egy lassan mozgó, forró massza, amiben egyetlen fúró sem tudna stabilan haladni.
De tegyük fel, hogy valami csoda folytán mégis lejutnánk. Hogy valamilyen új, fantasztikus anyagból építünk egy szerkezetet, ami ellenáll a hőnek, a nyomásnak, és képes lenne áthatolni a Föld rétegein. Mit találnánk odalent? Létezhet ott bármi, ami életre emlékeztet? Nos, meglepő módon a tudomány nem mond teljesen nemet erre. Találtak már mikroorganizmusokat több kilométer mélyen a föld alatt, olyan élőlényeket, amelyek extrém körülmények között is képesek létezni – például magas hőmérsékleten, oxigén nélkül, sőt, mérgező anyagok jelenlétében is. Ezeket az élőlényeket extrémofileknek hívják, és egyfajta élő bizonyítékai annak, hogy az élet sokkal ellenállóbb, mint azt korábban hittük. De az, hogy értelmes vagy akár összetett élet létezzen a Föld belsejében, nagyon valószínűtlen. Nem azért, mert lehetetlen, hanem mert az ottani környezet semmilyen módon nem támogatja a fejlődését. Nincs napfény, nincs stabil környezet, nincs tápanyag – minden, ami az élet kialakulásához a felszínen kellett, az odalent hiányzik.
Ugyanakkor az ötlet, hogy ősi, már kihalt fajok maradványai, esetleg geológiai lenyomatai rejtőzhetnek odalent, nem teljesen légből kapott. A Föld mélyebb rétegeiben található kőzetekben néha ősi anyagokat találnak, amelyeket a földmozgások sodortak a mélybe. Ha ezekben van valami különleges – például egy eddig ismeretlen mikroorganizmus nyoma, vagy valami, ami új megvilágításba helyezi a Föld múltját –, az hatalmas tudományos áttörés lehetne.
És mégis, Verne regénye nem elsősorban azért fontos, mert reális. Hanem mert álmodni tanít. Mert megmutatja, hogy az igazi felfedezés ott kezdődik, ahol a térkép véget ér. Hogy a világ nemcsak kívülről érdekes, hanem belülről is. És hogy a legnagyobb kérdéseket nem csak a csillagokban, hanem saját bolygónk mélyében kell feltenni. A Utazás a Föld középpontja felé ma is inspiráló olvasmány, akkor is, ha tudjuk, hogy a valóságban lehetetlen. Mert az emberi kíváncsiság határtalan – és lehet, hogy a Föld magjába nem juthatunk el, de a képzeletünk igen.
Ez is érdekelhet!
Hasonló cikkekért kattints:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése