A világ tele van felfedezésre váró helyekkel, de ha van egy pont a Földön, amely a legtitokzatosabb, legtávolibb és talán a legfélelmetesebb is egyben, akkor az a Mariana-árok. Nem a világűr, nem egy elhagyott sziget, nem egy ismeretlen barlangrendszer – hanem egy mély, sötét, és szinte érintetlen hely a Csendes-óceán fenekén, több ezer méterrel alattunk. Egy olyan világ, ahol semmi nem olyan, mint itt fenn, a felszínen. Ahol a sötétség életforma. Ahol az idő is mintha máshogy telne. És ahol minden élőlénynek alkalmazkodnia kellett egy olyan környezethez, amit emberi ésszel nehéz felfogni.
A Mariana-árok neve nem véletlenül ismerős. Ez a legmélyebb pontja bolygónknak, amely a Fülöp-szigetek és Guam között húzódik. A legmélyebb része, a Challenger Deep, ami minden idők legmélyebb óceáni pontjaként híresült el, körülbelül 10 984 méterrel van a tengerszint alatt. Egyes mérések szerint ez még mélyebb is lehet, de már most is annyira mély, hogy ha beletennénk a Mount Everestet, a csúcsa nem érne ki a vízből. - Természetesen a vízkiszorítást most figyelmen kívül hagytuk, ez pusztán csak érdekesség.
Maga az árok geológiailag a Föld egyik legrégebbi sebhelye. Két tektonikus lemez találkozásánál keletkezett, ahol a Csendes-óceáni lemez alábukik a Fülöp-lemez alá. Ez a hatalmas nyomás és mozgás formálta ezt a több tízmillió éves repedést a Föld kérgében. Az ember számára ez a hely nemcsak fizikailag, de technológiailag is szinte elérhetetlen volt sokáig. Az első sikeres, emberes merülést 1960-ban hajtotta végre Jacques Piccard és Don Walsh a Trieste nevű batiszkáffal. Aztán több mint ötven évig senki nem ment utánuk. 2012-ben James Cameron, a filmrendező, egyedül ereszkedett le, ezzel újra felkeltve az érdeklődést az árok iránt. Ő az első ember, aki egyedül eljutott ilyen mélységbe – és túl is élte.
De az igazi kérdés nem az, hogy el lehet-e jutni odáig, hanem hogy mi van ott? Él-e ott bármi? És ha igen, hogyan? A válasz egyszerű és döbbenetes: igen, élnek ott lények. Méghozzá nem is akármilyenek.
A Mariana-árok mélyén olyan nyomás uralkodik, amit mi el sem tudunk képzelni. Egyetlen négyzetcentiméterre több mint ezer atmoszféra nehezedik, ami körülbelül akkora erő, mintha egy emeletes busz ülne a hüvelykujjunkon. Ilyen körülmények között az emberi test, sőt, a legtöbb technológia is pillanatok alatt megsemmisülne. Mégis, ezek a mélytengeri élőlények valahogy boldogulnak. Igaz, nem úgy, ahogy mi elképzelnénk.
Képzelj el egy átlátszó, kocsonyás testű halat, amelynek nincsenek csontjai, csak puha szövetei. Ezek a lények gyakran teljesen áttetszőek, így szinte láthatatlanok a sötétségben. Sokuknak nincs szeme, mert abban a mélységben úgysem lenne mit nézni – helyette érzékeny tapogatókkal vagy fényérzékeny bőrrel tájékozódnak. Mások fényt bocsátanak ki, amit biolumineszcenciának neveznek. Ezek az apró, zöldes vagy kékes villanások gyakran kommunikációra, ragadozásra vagy védekezésre szolgálnak.
Találtak ott különös tengeri uborkákat, amelyek a fenékiszapból táplálkoznak, mikroszkopikus élőlényeket emésztenek meg, és olyan baktériumokat is, amelyek a kénhidrogént vagy metánt használják energiaforrásként. Ez teljesen ellentétes azzal, ahogy a felszínen élő növények és állatok működnek, hiszen ők a napfényt használják fotoszintézishez. A Mariana-árok élőlényei viszont egyfajta sötétségből származó energiával működnek – ez az úgynevezett kemoszintézis.
A legkülönösebb élőlények közé tartoznak a „visszataszító halaknak” nevezett példányok, amelyeknek hatalmas szája és apró teste van, gyakran visszahúzódó szemekkel és hosszú, lebegő uszonyokkal. Van, amelyik képes szó szerint „kifordítani magát”, ha veszélyben van, és van olyan, amelyik egyetlen falással elnyel a saját méretével megegyező prédát. És ezek nem mesék. Ezeket kamerák és robotok rögzítették, bár a tudósok bevallják, hogy amit eddig láttunk, az csupán a jéghegy csúcsa – vagy inkább az árok pereme.
És amit még meg kell említenünk: a tudományos expedíciók már több alkalommal találtak mikro-műanyagot és más szennyeződést még a Mariana-árok fenekén is. Olyan anyagokat, amik biztosan tőlünk származnak, és amik már odáig is eljutottak, ahol eddig csak a természet uralkodott. Ez nemcsak elgondolkodtató, hanem ijesztő is. Ha még oda is elvisszük a szemetünket, akkor van-e bárhol a bolygón érintetlen hely?
A Mariana-árok tehát nem csak egy mélyedés a tengerfenéken. Sokkal több annál. Egy másik világ, amely még mindig tele van kérdésekkel. Egy sötét birodalom, ahol az élet megtalálta a módját, hogy túléljen a lehető legszélsőségesebb körülmények között is. És talán ez benne a leglenyűgözőbb: hogy még a legmélyebb sötétségben is van élet. Más, furcsa, idegen – de élet. Olyan, amitől eláll a szavunk.
Amikor legközelebb a tengerre nézünk, gondoljunk bele: valahol nagyon-nagyon mélyen, a kékség legalján, egy másik világ létezik. Egy olyan világ, amely ugyanúgy érdekes mint a világűr. És mi még csak most kezdjük megérteni.
Neked mi a véleményed a Mariana-árokról?
Ez is érdekelhet!
Hasonló cikkekért kattints:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése