Valahogy mindig rohanunk. Minden reggel az órára pillantva indul a nap, és a legtöbben már félálomban is számoljuk, hány percünk van még a készülődésre, az indulásra, az első elintéznivalóra. Mintha valaki egy láthatatlan stopperrel állna mellettünk, és minden másodpercet gondosan feljegyezne. A nap végén pedig – bármennyit is tettünk – ott motoszkál a fejünkben az érzés: megint nem fért bele minden. Mintha az idő mindig kevesebb lenne, mint kellene. De vajon miért érezzük ezt? Tényleg nincs időnk semmire, vagy valami másról van szó?
Az idő egy furcsa dolog. Mindenkinek ugyanannyi jut belőle, és mégis van, aki látszólag sokkal többet ki tud hozni belőle, míg mások – és ez a többség – szinte folyamatos időhiányban élnek. Az ember gyakran abba a csapdába esik, hogy az időt egyfajta ellenségként kezeli. Nem szövetségesként, amivel együtt lehetne működni, hanem mint valamit, amit hajszolni kell, ami állandóan elszalad, és amit csak futva, kapkodva lehet utolérni. Pedig az idő nem szalad – csak mi.
Ez az állandó rohanás pedig nagyon megterhelő. Ez lenne a modern élet tempója? Sokan úgy gondolják, hogy csak a fizikai munka fárasztó. Nos, biztosan nem árulok el nagy titkot amikor azt mondom, igen fárasztó. Főleg ha némi agytornával is párosul, mert a fáradtság nem minden esetben az izommunka eredménye. Sokszor a döntések súlya, az információk tömege, az állandó figyelem és alkalmazkodás az, ami elszívja az energiánkat. Ilyenkor úgy érezzük, mintha egy hétig futottunk volna, megállás nélkül. Ez viszont már az agy fáradása. És ez a fáradtság gyakran összefolyik az időhiány érzésével. Amikor már nincs erőnk semmihez, akkor könnyen úgy tűnhet, hogy nincs is időnk rá.
A technológia, ami elvileg megkönnyítené az életünket, gyakran inkább szétdarabolja a napunkat. Egy-egy értesítés, üzenet, telefon – és máris kizökkentünk. Még ha csak néhány percre is, az újraindulás, az összpontosítás visszanyerése időt és energiát vesz el. Mire igazán belemerülnénk valamibe, már ott is a következő. Így pedig ritkán tudjuk megélni az elmélyült munkát, a zavartalan pihenést vagy akár egy nyugodt beszélgetést.
Ráadásul ott van bennünk egy belső elvárás is: hatékonynak kell lenni. Hasznosan kell tölteni az időt. Minden percet ki kell használni. És ha nem tesszük, bűntudatot érzünk. Ezt a nyomást mi alakítottuk ki saját magunkban. Ez a másoknak való megfelelési kényszer. Akkor is, ha valójában már rég túl vagyunk terhelve. "Ha Ő meg tudta csinálni, akkor én is, mert mit fog gondolni?". A pihenés pedig valahol háttérbe szorul, mint valami luxus, amit csak akkor engedhetünk meg magunknak, ha „megérdemeljük”. Csakhogy soha nem érezzük igazán úgy, hogy megérdemeltük. Mindig marad valami, amit nem csináltunk meg. Valami, ami miatt késik a nyugalom.
A fáradtság tehát nemcsak következmény, hanem egyfajta társ az időhiányban. Minél fáradtabbak vagyunk, annál nehezebb fókuszálni, annál lassabban haladunk, és annál inkább úgy érezzük, hogy csúszik ki a kezünkből az irányítás. És már nemcsak időnk nincs, de kedvünk sem. Ördögi kör ez, amiből nehéz kilépni, főleg, ha közben a külvilág is azt sugallja, hogy mindenki más mennyire produktív, mennyire ügyes, és mennyi mindenre van ideje.
Valójában az időhöz való viszonyunk sokkal inkább érzékelés, mint objektív valóság. Amikor jól érezzük magunkat, repül. Amikor unatkozunk, vánszorog. Amikor fáradtak vagyunk, összefolyik, és minden pillanatban ott lüktet a gondolat, hogy le vagyunk maradva. Az a furcsa benne, hogy ha meg is állunk egy kicsit, ha leülünk egy padra, és csak nézzük a fákat, vagy hallgatjuk a csendet, azonnal jön az érzés, hogy ezzel most „nem haladunk”. Pedig lehet, hogy pont ilyenkor lenne esélyünk arra, hogy visszataláljunk egy nyugodtabb ritmushoz.
Talán nem az idő kevés. Talán csak túl sok mindent akarunk belepréselni, túl sok irányba figyelünk, túl sok elvárást hurcolunk magunkkal. És talán az lenne a legfontosabb, hogy időnként megkérdezzük magunktól: amit most éppen csinálunk, az valóban fontos? Valóban mi akarjuk, vagy csak megszoktuk, hogy így kell?
Nem lehet megállítani az órát. De lehet másképp nézni rá. És lehet néha megengedni magunknak, hogy ne minden perc legyen hasznos, hogy a fáradtságot ne hibának, hanem jelzésnek tekintsük. Hogy az idő ne ellenség legyen, hanem egy tér, amiben élhetünk – nem csak dolgozhatunk. Mert ha ezt elfelejtjük, akkor tényleg elfogy az időnk. Nem azért, mert kevés van belőle, hanem mert sosem voltunk igazán benne.
Te be tudod osztani az idődet?
Ez is érdekelhet!
Hasonló cikkekért kattints:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése