Regények, amelyeket másként értünk felnőttként

 

Gyerekként van egy különleges képességünk: elhisszük a világot olyannak, amilyennek elénk tárják. Elfogadjuk, hogy a róka beszél, hogy egy kisfiú bolygóról bolygóra utazik, hogy egy fiú egyedül él egy szigeten, vagy hogy a nádasban eltöltött nyár örökre szól. Felnőttként ezek a történetek újraolvasva hirtelen másfajta súlyt kapnak. A szavak mögött rétegek nyílnak meg, amelyeket korábban nem is sejtettünk. Talán ez a könyvek egyik legnagyobb varázsa: hogy velünk együtt változnak. Ahogy mi alakulunk, úgy alakulnak ők is – pedig a betűk ugyanazok maradnak.

Most, a 96. Ünnepi Könyvhét alkalmából, mikor új könyvek illata lengi be a várost, talán épp itt az ideje elővenni néhány régi, gyerekkorban olvasott regényt, és megnézni: mit mondanak most?

A kis herceg talán a legjobb példa arra, hogyan képes egy könyv teljesen más arcát mutatni attól függően, hány éves az olvasója. Gyerekként egy kedves, néha kicsit szomorkás történetnek látjuk, amelyben egy különös kisfiú rókával barátkozik, és szomorú, amikor elhagyja a virágját. Felnőttként viszont megérint valami mély, megmagyarázhatatlan szomorúság. Az a fajta hiányérzet, amit csak azok értenek, akik már elveszítettek valamit – vagy valakit –, aki fontos volt. Ráébredünk, hogy a kis herceg nem egyszerűen egy gyerekmesét mesél. Antoine de Saint-Exupéry könyve a szeretetről, a veszteségről, a kapcsolatok törékenységéről szól, és arról a rettenetes felnőttkori igazságról, hogy „jól csak a szívével lát az ember”.

A Tüskevár gyerekként egy izgalmas nyár: horgászás, vadkemping, vízbe borulás, éjszakai csónakázás. A városi fiú kalandjai a természetben lenyűgöznek, a táj pedig egzotikusnak tűnik – még akkor is, ha valójában magyar. De felnőttként másra figyelünk. Észrevesszük a csendeket, a természet ritmusát, a nevelés és a tapasztalatszerzés finom dinamikáját. Matula bácsi már nem csupán „a bácsi a nádasból”, hanem a bölcsesség, a türelem, a természetközelség megtestesítője. Lassú történet ez, ma különösen lassúnak hat – de pont ezért fontos. Arra tanít, amit a mai rohanásban hajlamosak vagyunk elfelejteni: figyelni, hallgatni, jelen lenni.

 

A Robinson Crusoe történetét gyerekként szinte romantikusnak látjuk: egy bátor férfi túlél egy hajótörést, kunyhót épít, állatokat tart, megtanul mindent, amit csak kell. Egyfajta kalandregény, tele praktikus megoldásokkal és furfangos túléléssel. Felnőttként viszont ott van a magány súlya, a kiszolgáltatottság érzése, a civilizáció hiányának nyomasztó valósága. Crusoe karaktere már nem a hős kalandor, hanem egy ember, aki küzd az őrület ellen, aki a maga istene lesz egy szigeten, akinek túlélni kell – nem csak a természeti elemeket, hanem a saját belső világát is.

Ugyanez igaz lehet akár a Micimackóra is. Gyerekként mulatságos mesének látjuk, amelyben a medve elakad az odúban, Nyuszi méltatlankodik, Füles pedig örökösen borús. Felnőttként azonban a Százholdas Pagony lakói már karaktertípusokként jelennek meg: szorongás, depresszió, túlgondolás, túlzott kontroll, örök optimizmus, ragaszkodás – mintha egy pszichológiai esettanulmányt olvasnánk gyerekkönyvbe csomagolva.

És persze ott van A Pál utcai fiúk, amit gyerekként talán igazságtalannak érzünk. Nemecsek meghal, bár ő volt a legbátrabb. -Remélem ezzel nagy titkot nem árultam el senkinek- Felnőttként viszont látjuk a történetben a gyerekek világát, a lojalitás tragikus szépségét, és azt is, hogyan tükröződik bennük a felnőttek világa – az, amelyben elvekért, földért, „grundért” harcolnak, akár értelmetlenül is. Már nem csak játék ez – hanem egy darabka történelem, emberi természet, társadalmi tanulmány.

 

A könyvek tehát nem változnak – de mi igen. És ahogy évről évre újabb történeteket olvasunk, közben a régieket is másként kezdjük érteni. Vannak könyvek, amiket érdemes időről időre újra elővenni, újra elolvasni. Nem nosztalgiából – hanem mert most, ebben az életkorban, ezek a mondatok új értelmet nyernek.

Az Ünnepi Könyvhét lehetőséget ad arra, hogy új szerzőkbe szeressünk bele, új történeteket vigyünk haza, de emlékeztethet bennünket arra is, hogy a polcon sorakozó régi kedvencek nem csupán gyerekkori emlékek – hanem élő, újraértelmezhető kincsek. Talán most jött el az idő, hogy ismét találkozzunk a kis herceggel, Matula bácsival, Crusoe-val vagy Nemecsekkel – nem úgy, ahogy régen ismertük őket, hanem úgy, ahogy ma értjük őket. Mert a könyvek – ahogy az élet is – mindig rétegesek. És minden újabb olvasás újabb réteget tár fel belőlük.

 Neked is vannak gyerekkori könyveid, amik felnőttként újraolvasva mást adtak?

 

 

 

 

Ez is érdekelhet!

Hasonló cikkekért kattints: