Ma már annyira természetes, hogy a zsebünkben ott lapul egy kis képernyő, amivel bármit elérhetünk: híreket olvasunk, videókat nézünk, üzeneteket küldünk, vagy épp vásárolunk.
De volt egy idő – nem is olyan régen –, amikor mindez elképzelhetetlennek tűnt. Nem volt internet, nem volt okostelefon, sőt, a legtöbb háztartásban még számítógép sem állt a sarokban. És mégis… éltünk. Sőt, jól éltünk.
Gyerekként nem volt „Netflix” vagy „YouTube”, de volt tévé, ahol az esti mesét izgatottan vártuk. Pontban nyolckor kezdődött, és ha lekéstük, nem volt visszapörgetés – legfeljebb meg kellett várni, míg újra adták, talán hónapokkal később. Délelőtt a hétköznapok csendesebbek voltak, hétvégén viszont a rajzfilmek miatt korán keltünk, mert akkor ment a kedvenc sorozatunk.
A játékaink is mások voltak. Volt, aki kisautókkal versenyzett a szőnyeg mintás útjain, mások babákkal vagy társasjátékokkal töltötték az időt. Nem volt „online multiplayer”, de volt szomszéd gyerek, akit át lehetett hívni. Kinn az udvaron, az utcán vagy a játszótéren bandáztunk, fogócskáztunk, bújócskáztunk.
Ha zenét akartunk hallgatni, nem volt Spotify. Volt magnó, kazetta, és a kedvenc dalainkat gondosan felvettük a rádióból. Aki pedig szerencsés volt, bakeliten hallgatta a kedvenc lemezét – és bizony minden karc külön történetet mesélt.
A könyvek külön világot jelentettek. Ha valami érdekelt, könyvtárba mentünk, és ott bújtuk a lexikonokat, enciklopédiákat. Ma két kattintás egy válasz, akkor viszont igazi kincskeresés volt egy-egy információ megtalálása. És talán épp emiatt jobban megbecsültük, amit megtudtunk.
Persze voltak olyan esték, amikor a család együtt ült le társasozni. A Ki nevet a végén?, a Gazdálkodj okosan! vagy a Malomjáték sokszor okozott nevetést – és néha sértődöttséget is, ha valaki vesztett. De másnapra mindenki megbékélt, és újra kezdődhetett a versengés.
Nyáron a szabadban töltöttük az időt. Nem kellett szervezett program: elég volt egy bicikli, egy labda, és egész nap elvoltunk. Volt, hogy a közeli tó partján ültünk, vagy egyszerűen csak kószáltunk a környéken. A felfedezés izgalma mindig velünk volt.
Talán lassabb volt a világ, de volt benne valami nyugodtság. Nem zúdult ránk folyamatosan az információ, és nem kellett attól tartanunk, hogy lemaradunk valamiről, mert ha valami történt, úgyis eljutott hozzánk – csak nem azonnal. Volt időnk várni, tervezni, és talán kicsit jobban figyeltünk egymásra.
Ma, amikor a mindennapjaink szinte összefonódnak az internettel, néha jó visszagondolni arra, milyen volt, amikor még nem volt mindig minden azonnal elérhető. Talán érdemes néha újra kipróbálni: letesszük a telefont, kikapcsoljuk a Wi-Fi-t, és egyszerűen csak élünk. Ki tudja, lehet, hogy újra felfedezzük azokat a régi örömöket, amik valaha teljesen természetesek voltak.
Te az internet előtt, voltál gyerek? Ha van kedved, meséld el milyen volt.
Ez is érdekelhet!
Hasonló cikkekért kattints:
Vidéken nőttem fel, ahol az egyik nyáron három méter megasra nőtt a gaz a 80 métet hosszú kertünkben. A Predátor filmeket idéző dzsungelharcokat vívtunk benne. Csúzlival mentünk mindenhova, és fóliasátrak műanyag bordáiból fabrikáltunk íjat, a nyilakat pedig nádszálból készítettük, amiknek egy szeg volt a hegye. Nem. Nem voltunk jó gyerekek. De gyerekek voltunk!
VálaszTörlésNagyon szép időszak lehetett, amire jó vissza gondolni. :)
Törlés