Digitális magány

Emlékszel még arra, amikor egy üzenetküldés nem volt ilyen egyszerű? Amikor egy SMS-ért még fizettünk, és a „Küldve” felirat izgalmasabb volt, mint ma bármelyik emojival feldobott cset? Emlékszel még a "hárommásodpercezésre"? Akkoriban a magány legalább csendes volt, nem vibrált az egész zsebünk, nem csipogott a telefon minden öt percben, és nem kellett száz különböző app között ugrálni, hogy valaki „jelen legyen”.

Ma mindenki online van, mindenki elérhető… és mégis néha úgy érzed, mintha egyedül lennél a digitális zaj közepén. Egy LOL, egy 👍, egy gyors „ok” – és már kész is a társas magány, csúcsminőségben.

Persze, a technológia fantasztikus: percek alatt beszélhetsz a barátaiddal, ha valamit el kell intézni, vagy külföldi ismerőssel dumálsz a világ túlsó feléről. Csak épp a valódi jelenlétet nem adja vissza. Nem hallja a telefonod a légzésed ritmusát, nem látja a tekinteted apró rezdüléseit, és nem veszi észre, amikor valami tényleg foglalkoztat.

Talán pont ezért szeretünk néha visszatekinteni a régi időkre: a magnókra, a bakelit lemezek recsegésére, azokra a napokra, amikor egy telefonhívásért nem kellett Wi-Fi, és ha valaki nem vette fel, akkor egyszerűen lehetett várni, majd újra. Most visszahív. De egy kávé, egy hosszú séta, vagy egy barát jelenléte – és máris nem voltál egyedül. Nem kellett lájkolni, kommentelni, újra posztolni. Egyszerűen csak lenni.

Félreértés ne essék, én nem vagyok a technológia ellen. Én még az a korosztály vagyok, akinek a gyerekkora egyik fele, internet, telefon, és számítógép nélkül telt. Majd hirtelen ránk zúdult a "nagyvilág". Parabola antenna, vonalas telefon, és persze számítógép. Internet csak később. De addig is megoldottuk a fájlcserét floppyról, cd-ről, vagy egy 32megás pendrive-ról. (igen, megabájt.) 

És tudod mit? Ez a nosztalgia nem csak arról szól, hogy „régen minden jobb volt”. Hanem arról, hogy néha érdemes megállni, félretenni a telefont, és tényleg figyelni a másik emberre. Egy baráti beszélgetés, ahol nincs telefon a kézben, vagy egy délután, amikor csak nézitek a folyót, olyan pillanatok, amik újra megtanítanak jelen lenni.

A digitális világ nem rossz – csak más. Gyors, zajos, és néha kissé magányos. De ha néha elcsendesítjük, ha hagyunk helyet a beszélgetésnek, a nevetésnek, a csendnek, akkor újra megérezzük, mit jelent valóban együtt lenni. És néha, csak néha, (hiszen a telefon ott van a zsebedben) a világ lassú ritmusát visszaadja a régi bakelit, egy régi kazetta vagy egy egyszerű baráti beszélgetés. Nyilván ezt már csak az én korosztályom, vagy a tőlem idősebbek értik, a fiatalok, akik már ebbe születtek, ők nem.

És elgondolkodhatunk azon, mi a fontosabb: Tízezer követő, vagy egy igazi barát? 

Te mit gondolsz a mai kis elmélkedésemről? 

 

 

Ez is érdekelhet!

Hasonló cikkekért kattints: