Mindig arra törekszem, hogy megtartsam a nyugalmamat, és a belső békémet. Viszont mindenki életében van olyan pillanat, amikor úgy érzi, kezd eluralkodni a káosz. Persze ez nem azt jelenti hogy iyenkor felmérgelem, majd később sajnáltatom magam. "Nézzétek nekem milyen rossz!" Szó sincs róla! Ez egy teljesen természetes jelenség, amivel a ma embere sűrűn találkozhat. Az emberek nagytöbbsége ilyenkor hagyja magát, elhiszi hogy neki rossz, és természetesen másokon vezeti le. Ha te nem ilyen vagy, akkor szívből gratulálok! Képzeld, a kevesekhez tartozol! De mit csinálok én, amikor egy kicsit szeretnék kiszakadni a saját magam által teremtett "valóságból", melynek természetesen része a káosz is?
Könyvek! Ilyenkor nem vágyom nagy történetekre, hosszú regényekre, se bonyolult világokra. Csak valamire, ami pár percre kiránt abból, amiben éppen benne vagyok, és visszatér a nyugalom.
Azt vettem észre, hogy a rövid, könnyen olvasható könyveknek egészen különös erejük van. Nem várnak tőlem sokat. Nem kell hozzájuk hangulat, sem szabad délelőtt, csak egyetlen kis rés a napban. Olyanok, mint amikor gyorsan megállsz a konyhában egy teára, és még mielőtt kihűlne, már érzed is, hogy valami helyre billent benned.
Szeretek elbújni pár percre egy novella vagy egy rövid elbeszélés mögé. Olyan érzés, mintha leülnék valakivel egy csendes sarokban, és azt mondaná: „Nincs semmi baj. Most pihenj egy kicsit.” És ilyenkor tényleg pihenek. Ez sokkal többet számít, mint gondoltam.
A legfurcsább az egészben, hogy amikor a legnagyobb a rohanás, valahogy még jobban esik ez az apró kitérő. Mintha a könyv is tudná, hogy most tényleg nagy szükségem van rá. Elég néhány oldal, és máris úgy érzem, mintha valaki rendet rakott volna a gondolataim felső polcán. Nem teljesen, persze. De éppen annyira, hogy ne legyen minden olyan zsúfolt.
Mindig is szerettem azt, ahogy egy könyv képes belenyúlni a napomba anélkül, hogy „nagy” dolgokat csinálna. Nem csinál semmit, csak csendesen odajön, és megkérdezi, hogy jól vagyok-e. És ez néha többet ér minden bölcsességnél.
Talán ez tetszik bennük a legjobban: hogy nem kell hozzájuk idő, nem kérnek tőlem semmit, csak azt a pár rövid, lopott percet. És amikor leteszem őket, valahogy jobban érzem magam. Mintha egy kicsit rendbe szedtem volna magam belülről.
Néha tényleg elég ennyi: pár oldal, egy halk gondolat, és az érzés, hogy – bármilyen őrült is ez a nap – elbírok vele.
Te mit teszel ilyenkor?
Ez is érdekelhet!
Hasonló cikkekért kattints:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése