Aki már látta a különböző közösségi médiákban, az tudja hogy most éppen be van kötve a jobb kezem. Hát történt egy kis baleset, de ez mindenkivel előfordul. Viszont az ujjaim legalább szabadok, tudok írni, tudok fogni, ezt a cikket is meg tudom gépelni. Csak minden egy kicsit nehezebb. Viszont, most pár napig kényszerpihenőn vagyok, mert dolgozni így egyáltalán nem tudok. És ez elgondolkodtatott. Mi van akkor, ha valakinek hosszú távon, vagy egy egész életre kiesik a domináns keze?
A különbség a „nehezebb” és a „nem megy” között, hatalmas. Persze volt már gipszben is a kezem, mint gondolom sokatoknak, de akkoriban még gyerek fejjel sok mindenen nem gondolkodtam el úgy, mint manapság. Most nekem nehezebb, de megy. Ez hatalmas különbség. Ha egy jobbkezes ember teljesen elveszíti a jobb keze használatát, baleset, idegsérülés, betegség vagy akár stroke következtében, akkor nem egyszerűen kényelmetlenségről beszélünk. Az egész élet újraszervezéséről van szó.
Az agy átírja önmagát. Az emberi idegrendszer nem adja fel könnyen. Az agy elképesztő módon képes alkalmazkodni. Ezt nevezik neuroplaszticitásnak. Az a képesség, hogy új idegi kapcsolatok jönnek létre, és más területek vesznek át funkciókat. A rehabilitáció során a „gyengébb” kéz, jobbkezes embernél a bal, elkezd fejlődni. Eleinte ügyetlen, bizonytalan. De gyakorlással egyre pontosabb lesz. Nem azért, mert csoda történik, hanem mert az agy tanul.
Van itt valami, amiről ritkábban beszélünk. Amikor valaki elveszíti a domináns keze használatát, az identitásának egy darabja is meginoghat. Különösen, ha a munkája, hivatása kézügyességhez kötődik. Szerelő, író, grafikus, zenész, sebész, stb. Egy hangszeres zenész számára például a jobb kéz (vagy épp a bal, hangszerfüggően) nem egyszerűen egy testrész, hanem a kifejezés eszköze. Egy író számára a kéz nem csak izom és csont, hanem gondolatközvetítő. Amikor ez sérül, nemcsak a testet kell újratanítani, hanem a lelket is.
Amit most tanulok ebből, hogy nekem most csak nehezebb. És ez a „csak” hirtelen nagyon nagy szó lett. Mert miközben bosszankodom, hogy lassabban megy a gépelés, eszembe jut hogy van akinek ez nem átmeneti állapot. Hogy vannak emberek akiknek örökre újra kellett tanulniuk a legegyszerűbb mozdulatokat. És mégis megtették. Az ember hihetetlenül alkalmazkodó lény. Sokkal jobban, mint hinnénk. De az alkalmazkodás ára a türelem. A gyakorlás, és néha a gyász, annak a gyásza, ahogyan „régen mentek a dolgok”.
A testünk nem természetes adottság, hanem ajándék. A megszokás eltakarja ezt az ajándékot. A sérülés viszont láthatóvá teszi. És félreértés ne essék, ez nem panaszkodás, csupán elmélkedés. Mert ez a kis kibillenés elég volt ahhoz, hogy másképp nézzek azokra, akiknek nem „csak nehezebb”, hanem tényleg újra kellett tanulniuk az életet.
És így tanulhatjuk meg azt, hogy a magától értetődő dolgok valójában nem maguktól értetődők.
Neked volt már, hogy nem tudtad használni a domináns kezed?
Ez is érdekelhet!
Hasonló cikkekért kattints:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése