Kevés szó van amit egy diák annyira nem szeret, mint azt, hogy kötelező. A kötelező házi feladat, a kötelező felelés, és persze a kötelező olvasmány. Pedig maga az olvasás nem büntetés. Sőt, az egyik legszabadabb dolog a világon. Mégis, valahol az iskolai évek alatt sokaknál éppen itt törik meg valami. Persze nem tagadom, én sem szeretem ezt a szót. De miért kötelező egyáltalán a kötelező?
Biztos vagyok benne, hogy erre sokatok tudja a választ, és én is tisztában vagyok vele. Azért, mert vannak művek, amelyek kulturális alapkövek. Mert egy közösségnek jó ha vannak közös történetei, ha tudjuk ki volt Móricz Zsigmond, ha értjük Jókai Mór világát, és ez teljesen rendben is van. A klasszikus irodalom nem véletlenül maradt fenn. De a gyerekek ebből csak annyit értenek, hogy kötelező. Gárdonyi Géza nem úgy ült le írni, hogy ebből később tuti kötelező lesz.
A probléma nem a művekkel van. A probléma gyakran az időzítéssel és a módszerrel van. Nem biztos, hogy egy adott könyv mindenkit jókor talál meg. Van, akit tizenkét évesen hidegen hagy egy hosszú, részletesen leíró regény, de harmincévesen már beszippantja. Van, akinek egy történet túl korai, vagy túl nehéz. És amikor azt mondjuk, ezt el kell olvasnod mert kötelező, akkor az olvasás szabadságát cseréljük le teljesítménykényszerre.
Ilyenkor történik az, hogy valaki nem olvas, hanem letud. Oldalszámot számol, és becsukva a könyvet, nézi a könyvjelzőt, hogy milyen sok van még hátra. És közben talán észrevétlenül kialakul benne egy érzés, az olvasás fárasztó, unalmas, kötelező dolog. Persze ne legyünk naívak, a gyerekek azért dörzsöltek ám, sokan vannak akik bele sem kezdenek. Megnézem filmen, elolvasom az összefoglalót, majdcsak túlleszek rajta. És itt a lényeg, "majdcsak túlleszek rajta!"
Ez pedig hosszú távon ronthatja az olvasási kedvet, pedig lehetne másképp is. Mi lenne, ha nem kötelező, hanem ajánlott irodalom lenne? Ha egy korszakhoz, egy témához több könyvből lehetne választani? Ha a diák eldönthetné, melyik történethez van most inkább kedve? A választás felelősséget is ad, de közben szabadságot is. És a szabadság motiválóbb, mint a kényszer.
Természetesen nem mehetek el szó nélkül azok mellet sem, akik a tudást csepegtetik apró csemetéink fejébe. Itt a tantárgy igazából mindegy is. DE! Hogyan várjuk el egy gyerektől hogy megszeresse azt a tantárgyat, amit egy fásult, életunt tanártól kap. Sajnos vannak, és ezt kár is lenne tagadni. Aki bemegy az órára, és ugyanúgy csak le akarja tudni az egészet, mint a gyerekek a kötelező olvasmányt. Én ismertem olyan tanárokat, akik már nyugdíj mellett tanítottak, de még mindig bennük volt a tűz. Nekik ez hivatás, és nem meló.
De a lényeg. Nem léteznek rossz könyvek. Csak olyan könyvek vannak, amelyek nem mindenkinek, nem minden életkorban szólnak. Egy regény lehet mestermű, mégsem talál utat egy adott olvasóhoz. És ez rendben van.
A klasszikus irodalom nem unalmas, inkább a tanítási elv tud az lenni. Amikor a hangsúly kizárólag az évszámokon, életrajzi adatokon, műfaji meghatározásokon van, miközben maga a történet, az emberi sors, a dráma, a humor, a tragédia háttérbe szorul. Pedig ezek a művek azért maradtak fenn, mert élnek.
Ha egy könyvhez élmény kapcsolódik, beszélgetés, személyes gondolat, akkor nem teher lesz, hanem közös kaland. Ha viszont csak számonkérés és jegy, akkor könnyen fal lesz közte és az olvasó között. És az lenne a legnagyobb veszteség, ha valaki egy iskolai élmény miatt évekig nem nyitna ki könyvet.
Mert az olvasás nem kötelező. Az olvasás lehetőség. És jó lenne, ha minél többen így találkoznának vele először.
Te szeretted a kötelező olvasmányokat?
Ez is érdekelhet!
Hasonló cikkekért kattints:
Igen.
VálaszTörlés