Önmagad legnagyobb ellensége vagy

Mit csinálsz? Semmit! Ugye, ez egy gyanús állapot. Ha nincs mit csinálnunk, gyorsan keresünk valamit, egy képernyőt, egy értesítést, egy háttérzajt. Nem feltétlenül azért mert élvezzük, hanem mert a csend kényelmetlen. Az üres idő túl sok teret ad a gondolatoknak. És ettől sokan tartanak.

Amikor az agy nem kap külső feladatot, befelé fordul. Ilyenkor jelenik meg mindaz, amit nap közben sikeresen elnyomunk. Félbehagyott gondolatok, kérdések, feszültségek, viták. És velük együtt egy ismerős hang is. A belső hangunk, amely ritkán támogató.

Ez a hang gyakran sértő. Olyan mondatokat használ, amelyeket másoktól sem fogadnánk el, mint a: „de hülye vagyok”, vagy „ezt megint elrontottam”. Ezek nem ártatlan megjegyzések. Hosszú távon rombolják az önbizalmat, és lassan aláássák az önbecsülést. Mert ha folyamatosan bántjuk magunkat, egy idő után el is hisszük, amit mondunk.

Fontos felismerni, hogy ez a belső beszédmód nem velünk született. A sok elvárás, kritika, negatív visszajelzés és összehasonlítás nagyrészt a külvilágból érkezik. Iskolából, munkahelyről, családi mintákból, médiából. Ezek a mondatok idővel belső hanggá válnak, és saját gondolatainknak tűnnek, pedig valójában tanult reakciók. Nem a mi eredeti hangunk szól, hanem egy belénk programozott narráció.

Ez az egyik oka annak, hogy a csend ijesztő. A csendben nincs, ami elnyomja ezt a hangot. Képzeld el, hogy leülsz otthon egy könyvvel, és elkezdesz olvasni. Mi történik? "Te meg csak itt ülsz és nem csinálsz semmit!?" Ilyenkor van az, hogy csinálunk valamit, azért, hogy csináljunk valamit. És ha az önbecsülésünk eleve törékeny, a belső kritika még hangosabbá válik. 

A belső hangot nem legyőzni kell. Nem vitába szállni vele, nem pozitív mantrákkal elnyomni, hanem felismerni, amit mond az nem tény, csak egy gondolat. Amikor észrevesszük magunkon az önsértő beszédet, már történt egy fontos elmozdulás. Akkor is rendben vagyok magammal, amikor hibázok vagy bizonytalan vagyok.

A csend ebben nem ellenség, hanem gyakorlótér. Nem hosszú meditációkra van szükség, (bár lehet azt is) hanem rövid, zajmentes pillanatokra. Egy séta telefon nélkül. Egy reggel értesítések nélkül. Ezekben a helyzetekben megtanuljuk, hogy nem kell minden gondolatra reagálni. Ha jön egy gondolat, amitől idegesek, vagy éppen mérgesek leszünk, nagyon fontos, hogy ne azonnal reagáljunk. Képzeletben egy lépést hátra lépünk, és megpróbáljuk egy külső szemlélő szemével nézni ami történt. Oké, most ideges vagyok, jobb lesz tőle? Nem. Oké, most mérges vagyok, változik valami? Nem. A belső kritikus idővel halkabb lesz, mert nem kap folyamatos visszhangot.

Fontos megkülönböztetni azt, ami valóban a mi hangunk, attól, amit csak átvettünk. Ami marad, az általában nyugodtabb, reálisabb, és kevésbé ítélkező. Ez az önbecsülés alapja.

És van még egy fontos következmény. Ha nem bántjuk magunkat belül, a külvilág sértései is kevesebb kárt okoznak. Mások kritikus megjegyzéseit nem kötelező magunkra venni. Nem kell megsértődni, és nem kell azonosulni velük. Egy sértés mindig annak a gondolata, aki kimondja. Nem objektív igazság, csak egy vélemény, egy állapot, egy belső feszültség kivetülése, az ő lelkiállapota. Amit rád vetít, mert éppen te vagy ott. Semmi közöd hozzá!

Amikor ezt felismerjük, felszabadulunk egy régi kényszer alól. Nem kell mindent elhinnünk, amit rólunk mondanak, ahogy azt sem, amit néha mi mondunk magunknak. A csend, és az önmagunkkal töltött idő ebben segít.

Ha békében tudunk együtt lenni önmagunkkal, saját magunk legnagyobb szövetségeseivé válunk. 

Egy valaki lesz melletted egész életed során, és az te magad vagy! 

Te szoktál csendben lenni?

 

 

 

Ez is érdekelhet!

Hasonló cikkekért kattints: