Ha valaki csak filmekből és hírekből ismeri a mesterséges intelligenciát, könnyen azt hiheti, hogy már rég kicsúszott a kezünkből az irányítás, és hamarosan robotok fognak dönteni helyettünk mindenben, talán még abban is, hogy kinek jár reggeli. Valójában a kép ennél jóval árnyaltabb. Az MI valóban jelen van az életünkben, néha olyan rejtetten, hogy észre sem vesszük, máskor pedig ijesztően közvetlenül. De az, amit gyakran gondolunk róla, sokszor inkább a képzelet szüleménye, mintsem a valóság.
Nem érti, csak utánoz
Kezdjük ott, hogy a mesterséges intelligencia – bármennyire is okosnak tűnik – nem érti a világot úgy, mint mi. Amikor egy chatbot válaszol egy kérdésre, nem „tudja”, hogy mit mondott. Nincsenek gondolatai, nincsenek érzései, és még csak céljai sincsenek. Amit csinál, az bonyolult statisztikai modellek alkalmazása: elemzi, hogy az eddig látott szövegek alapján melyik válasz a legvalószínűbb. Mégis, amikor egy beszélgetés során úgy tűnik, mintha empatikus vagy humoros lenne, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy valójában csak adatokat kever.
Ez egy régi emberi tulajdonság. Az agyunk szereti emberszerűséggel felruházni azokat a dolgokat, amik „emberként” viselkednek. Már egy mosolygós arcú kenyérpirítót is könnyebben elfogadunk otthonunk tagjaként. Egy csevegő MI pedig, amelyik válaszol, reagál és – legalábbis látszólag – megért, azonnal kiváltja belőlünk azt az ösztönt, hogy beszélgetőpartnerként kezeljük. De ez az ösztön tévútra vihet.
Nem akar semmit – mert nem tud
Egy másik népszerű elképzelés szerint az MI majd öntudatra ébred, és elkezd saját célokat kitűzni, netán szembefordul az emberiséggel. Ez a gondolat persze izgalmas, hiszen régóta álmodozunk róla – gondoljunk csak a 2001: Űrodüsszeia HAL 9000-esére vagy a Terminátor Skynetjére. Csakhogy a mai mesterséges intelligenciák legfeljebb papíron közelítik meg ezt a lehetőséget.
Az MI nem akar semmit, mert nincsenek belső állapotai. Nem érez unalmat, vágyat, félelmet, vagy kíváncsiságot – és enélkül nincs „akarat”. Amit csinál, azt azért teszi, mert egy ember, vagy emberek csoportja úgy programozta. A legfejlettebb nyelvi modellek sem tudják, mi az a szeretet, mi az a felelősség, és mi az a következmény. Tudnak írni róla – de nem átélni.
Egy MI nem minden MI
Sokan azt hiszik, hogy a mesterséges intelligencia már most mindentudó: ugyanaz a rendszer tud diagnosztizálni, zenét szerezni és önvezető autót irányítani. A valóságban ezek mind különböző, célirányosan fejlesztett MI-k. Egy arcfelismerő algoritmus például semmit nem tud arról, hogyan írjon verset. Egy önvezető autó pedig nem fogja értelmezni a napi híreket, mert nem arra van programozva.
Ezeket hívjuk szűk mesterséges intelligenciának – ez az, amiben jelenleg élünk. A tudományos világban már régóta beszélnek egy másik szintről, az általános mesterséges intelligenciáról, amely valóban képes lenne széles körben gondolkodni, tanulni, sőt, talán egy napon „érteni” is. Ez azonban még messze van, és nem biztos, hogy egyáltalán elérhető – de ha igen, ahhoz még hosszú út vezet.
Az elfogultság ott van az algoritmusban
Sokan úgy gondolják, hogy a gép mindig objektív. Hiszen csak számokat lát, adatokat dolgoz fel, nem érzelmek vagy előítéletek alapján dönt, mint mi. Sajnos ez a kép csalóka. A mesterséges intelligencia tanítása ugyanis emberi adatokon történik – és ezek az adatok sokszor már magukban hordozzák a társadalmi torzulásokat.
Például volt olyan arcfelismerő szoftver, amely sokkal pontosabban ismerte fel a világos bőrű férfiakat, mint a sötétebb bőrű nőket. Nem azért, mert a gép „rasszista”, hanem mert a betanító adatok nagy része fehér férfiakról szólt. A gép egyszerűen azt tanulta meg, amit mutattak neki – és az eredményen ez meglátszott.
Ugyanez igaz álláskeresői algoritmusokra is: ha múltbeli adatokból tanulja meg, kiket vettek fel egy adott céghez, és ezek az adatok aránytalanul sok férfit vagy egy bizonyos korosztályt tartalmaznak, akkor az algoritmus is hajlamos lesz ezeket előnyben részesíteni. Azaz: nem a gép dönt rosszul, hanem mi tanítjuk rosszul.
A kreativitás határai
Egyre gyakrabban halljuk, hogy az MI már zenét ír, festményeket alkot, sőt, verseket is szerez. Ezek a „gépi művészetek” valóban lenyűgözőek lehetnek, de fontos kérdés, hogy ez valódi kreativitás-e. Amikor egy algoritmus fest egy képet, valójában milliónyi emberi művet elemez, majd ezek alapján hoz létre egy új kombinációt. Ami kijön, az gyakran szép, de nem azért, mert az MI úgy „érezte”, hogy ez így lesz jó, hanem mert a minta ezt sugallta.
A kreativitásnak van egy fontos emberi vonása: a váratlanság és az újdonság keresése. Egy ember néha tudatosan szakít a szabályokkal. Egy költő kihagyja a rímeket, egy zeneszerző szándékosan fals hangot tesz a dallamba, egy festő kitépi a vásznat. Egy MI ezt nem teszi meg – legalábbis nem úgy, hogy tudná, miért teszi. Ettől még lehet érdekes, amit alkot, de másfajta „kreativitásról” van szó.
Valóban elveszi a munkánkat?
Ez a kérdés sokakban aggodalmat kelt, és nem véletlenül. Valóban képes automatizálni feladatokat – és nem csak gyári munkát, hanem irodai, ügyintézői feladatokat is. De ugyanakkor új munkakörök is születhetnek. Olyan pozíciók, amik eddig még nem is léteztek.
A változás gyors, és igen, lesznek szakmák, amik háttérbe szorulnak. De az ember alkalmazkodóképessége óriási – a történelem során már többször túléltünk technológiai forradalmakat. A kérdés az, hogy milyen eszközöket adunk az emberek kezébe ahhoz, hogy lépést tartsanak a fejlődéssel.
Mitől kell valóban tartani?
A legnagyobb veszély talán nem az, hogy az MI öntudatra ébred. Sokkal inkább az, hogy mások visszaélnek vele. Lehetőség van álhírek tömegének automatikus gyártására, hang- és videóhamisításra, közvélemény-manipulációra. Ezekre már most is vannak példák a világban, és az MI csak egyre jobb lesz ebben.
De emellett ott a másik kockázat is: ha túlságosan megbízunk a gépek döntéseiben. Ha azt hisszük, hogy amit egy algoritmus mond, az megkérdőjelezhetetlen. Ha lemondunk a felelősségről, és rábízzuk azt valami olyanra, ami nem is érti, mit jelent az, hogy „felelősség”.
A jövő: nem félelem, hanem felkészülés
A mesterséges intelligencia nem jó vagy rossz. Csak van. Mint egy kalapács: lehet vele házat építeni vagy ablakot betörni. A kérdés mindig az, hogyan használjuk, és milyen értékrend mentén.
Ahelyett, hogy rettegünk tőle, talán jobban tennénk, ha tanulnánk róla. Megértenénk a működését, a lehetőségeit, a korlátait. Mert az biztos: a mesterséges intelligencia már itt van, velünk "él". És hogy hogyan élünk vele együtt, azt most még mi dönthetjük el.
Ha olvasnál még a mesterséges intelligenciáról, az alábbi cikket ajánlom figyelmedbe:
MI a művészet? Avagy az AI-generált művészet dilemmája
Ez is érdekelhet!
Hasonló cikkekért kattints:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése