Az emberi élet egyik legizgalmasabb kérdése a boldogság — mindenki vágyik rá, mégis kevesen tudják pontosan megfogalmazni, mit is jelent valójában. A kultúra, az irodalom és a mindennapok történetei mind-mind erről szólnak: arról a különös állapotról, amit mindenki ismer, de "senki" sem tud megtartani.
De mi is az a boldogság? (bár erről már írtam korábban, ITT elolvashatod) Talán nem más, mint egyfajta belső harmónia — amikor békében vagyunk önmagunkkal és a világgal. Nem feltétlenül az eufória pillanata, inkább egy csendes elégedettség, amikor nem akarunk máshol lenni, nem vágyunk más életre. Amikor egy kávé illata, egy baráti beszélgetés vagy egy őszi séta is elég ahhoz, hogy úgy érezzük: most minden rendben van. A boldogság nem hangos, nem látványos, és nem mindig vidám — épp a hétköznapok apró pillanataiban rejtőzik el. Tehát ne a boldogságot keresd, hanem a békét!
Érdekes dolog, hogy miközben mindenki a boldogságot keresi, mintha épp azzal távolítanánk el magunktól, hogy annyira akarjuk. Olyan, mint amikor próbálunk elaludni — minél jobban igyekszünk, annál éberebbek maradunk. A boldogság is valahogy így működik: ha túlságosan görcsösen kergetjük, egyszer csak észrevesszük, hogy eltűnt a szemünk elől.
Sokszor azt hisszük, hogy boldogok leszünk, ha elérünk valamit: egy jobb munkát, több pénzt, vagy éppen egy másfajta életet. Aztán mikor mindez megvan, a boldogság csak egy pillanatra villan fel, majd tovaszáll, és új cél után kezdünk kutatni. Mintha a boldogság mindig egy lépéssel előttünk járna, és bármennyire futunk utána, nem tudjuk elérni. Nem vesszük észre, hogy nem a cél a fontos, hanem a hozzá vezető út.
A paradoxon abban rejlik, hogy a boldogság nem cél, hanem mellékhatás. Nem akkor érkezik, amikor várjuk, hanem amikor teljesen belefeledkezünk valamibe — egy beszélgetésbe, egy zenébe, egy sétába, vagy éppen abba, hogy valami jót teszünk másnak. Ezekben a pillanatokban nem gondolkodunk azon, hogy boldogok vagyunk-e — egyszerűen csak azok vagyunk. Ez a béke állapota.
Ezért tűnik olyan megfoghatatlannak: a boldogság nem ott van, ahol keressük, hanem ott, ahol jelen vagyunk. És minél inkább próbáljuk kontrollálni, annál kevésbé találjuk. Néha a legnagyobb boldogság egyszerűen abból születik, hogy nem akarunk semmit megváltoztatni — csak elfogadjuk, ami éppen van.
A boldogság paradoxona tehát az, hogy csak akkor találjuk meg, ha már nem keressük. És pont ettől olyan emberi az egész: mert miközben életünk egyik legmélyebb vágya, mégis csak akkor nyílik meg előttünk, amikor elengedjük a vágyat utána.
A boldogság nem valahol máshol van — bennünk születik meg.
Ez is érdekelhet!
Hasonló cikkekért kattints:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése